Kutya fajták

Skót juhászkutya

2010-03-02T02:21:00.005-08:00

Eric Knight hősével, a szuperkutya Lassie-vel személyén kívül e fajtát is halhatatlanná tette. A collie hosszú története során részese volt a népszerűség összes örömének és keservének egyaránt.

Mint fajta, valószínűleg a skót felföldről és Anglia északi részéről származik Angliában az 1860-ban rendezett kutyakiállításon külön osztályuk volt a pásztor- és juhászkutyáknak, öt indulóval. Az első helyen egy nőstény végzett, akit "tiszta fajtájú skót szuka" megjelöléssel állítottak ki. Az ezerkilencszázas évektől a fajta népszerűsége töretlenül nőtt, és a Lassie-láz kitörésekor csúcsosodott ki.Kb. 10 évvel később már külön osztályban szerepeltek a rövid, illetve hosszú szőrű juhászkutyák. 1871 fontos évszám a fajta történetében. Ekkor bukkant fel egy birminghami kiállításon a híres Old Cockie, aki a modern collie ősatyjává vált.

A skót juhászkutya népszerűségéhez hozzájárult maga Viktória királynő is, akinek több collie-ja is volt. A királyi levéltárban több dokumentum is található a királyi udvar kutyáiról.

Az 1920-as években alakult két híres kennel, mely igen nagy befolyással volt a fajtára, a Westcarr és a Ladypark. 1947-ben született minden idők egyik legnagyobb sztárja, ICH Lochinvar of Ladypark. Tíz éves korára már kétszeres Cruft’s győztes volt. A hatvanas-hetvenes évek három sztárkutyája Dazzler of Dunsinane, Royal Ace of Rokeby és Ramsey of Rokeby volt. Sok-sok mai collie vezethető vissza e három kutyára.

A skót juhász rendkívüli hűsége mellett még számos jó tulajdonsággal rendelkezik Élénk, értelmes, bátor, ugyanakkor engedelmes és tanulékony. Látása és hallása kiváló. A skót juhászkutyák nagyon családközpontú kutyák. Szeretik a gyermekeket, intelligensek, gyorsan tanulnak, nagyon érzékenyek, játékosak. Azonban éppen ezen tulajdonságaik miatt nem valók mindenkinek: nagyon igénylik, hogy sokat foglalkozzanak velük; csak így maradnak jókedvűek és mozgékonyak. Ha magára hagyjuk, nem foglalkozunk egy collie-val, könnyen tolakodóvá, lerázhatatlanná válik. Ha unatkozik, számtalan rossz tulajdonságot vehet fel.

A colliekat nem szabad megkötni, megláncolni. Terelőkutyaként képes naponta 60 kilómétert is lefutni, ezért célszerű nagy, de bekerített területen vagy tágas kennelben tartani. Egy másfél méteres kerítést még könnyedén átugranak, ajánlott a legalább 1,8 méteres magasság.

Az engedelmességi gyakorlatok megtanulása nem okoz gondot a collie-nak. Azonban lágy bánásmódot igényel, s gyors korrekciót, ha megértette, de összekeverte a tanultakat. Egyébként ragyogóan ki tudja találni, hogyan is lehet elkerülni egy feladatot. A küllemre való tenyésztés ellenére a mai skót juhászok sokat megőriztek őseik tulajdonságaiból, így bizonyos területeken kiváló munkakutyává válhatnak. A simaszőrű collie alkalmas fogyatékos emberek segítésére. A collie-t általánosan használják szociális és terápiás kutyaként, beteglátogatóként kórházakban, szociális otthonokban. Alkalmas kereső- és mentőkutyának is.

Általános leírása:

Szőrzet: Jól illeszkedik a test körvonalához, nagyon sűrű. A fedőszőr sima, kemény tapintású. Az aljszőrzet puha, bundaszerű. A sörény és a nyakon a gallér dús. A pofarészen, orron lévő szőrzet sima és rövid. A farok nagyon dúsan borított szőrrel.
Színek: A négy elismert szín: gold sable, tricolor (fekete, fehér cserszínű rajzolatokkal); blue-merle (világos ezüstös kék, fekete, vagy feketén márványozott rajzolatokkal) és bicolor (vörös, fehér). Mindegyik felsorolt színváltozat mutathat több-kevesebb, a collira jellemző fehér rajzolatot. De a teljesen fehér szín nem elfogadott!
Méretek: Kanoknál, 56-61 cm; szukáknál, 51-56 cm
Súlya: 25-28 kg.

Szépsége mellett a collie kitűnő munkakutya. Az utóbbi időben azonban kiképzésükkel egyre kevesebben foglalkoznak. A fajta kedvelőinek szubjektív véleménye szerint ez a fajta tud a legjobban küzdeni, ha szükséges.

Tacskó

2010-03-02T02:21:00.003-08:00

A tacskó azon "alapfajták" egyike, melyeket mindenki ismer. A sajnálatos csak az, hogy sokakban a tacskó név hallatán egy görbe lábú, kövér, az aszfalton az öreg nénikkel együtt totyogó négylábú képe jelenik meg, holott a tacskó egyike a legértelmesebb, legmozgékonyabb, legvidámabb fajtáknak. Nem véletlen, hogy a fajta ilyen hosszú időn keresztül képes volt fennmaradni.

Eredete a rövid lábú, hosszú hátú egyiptomi kutyákig vezethető vissza. Egy i.e. második évszázadból származó egyiptomi sziklasírban olyan ábrázolásokra bukkantak, melyen egy hosszú törzsű, rövid lábú szuka kutya látható, hegyes orral, lógó füllel. A neve Tekal volt. Ez a név mindenesetre nagyon hasonlít a tacskó német elnevezésére ami teckel. A tacskót szülőhazájában jelenleg Dachshundnak hívják, mely az ónémet Tachs (borz) szóból ered, ami az idők során Dachsra változott. Az első standardet 1879-ben adták ki, 1888-ban megalakult a Német Tacskó Klub is.

A tacskók jellemzése

Rendkívüli módon képes környezetében alkalmazkodni. Őrzi a házat, a gyerekekkel játszik, gazdájával vadászik, megnevetteti a családot, a lakásban, vagy kocsiban észrevétlenné képes válni. Olykor makacs és sértődékeny. Összességében szeretetreméltó, igazi társa az embernek. Aki ilyen kutyát választ társául fontos, ha figyelembe veszi a tacskó néhány jellegzetes tulajdonságát: a tacskó falkaállat! Az egyedül létet rosszul viseli, szinte folyamatosan igényli a vele való törődést, foglalkozást. A tacskó rendkívül értelmes. Nem egyszerűen arról van szó, hogy könnyen tanul, hanem valósággal gondolkodik. Legendákat mesélnek arról a tacskókról kiket az egész család dédelgetett mikor tüske ment a mancsába és éppen ezért a tüske kihúzása után még hetekig sántított (persze csak akkor, ha a gazdi látta)
. A tacskó családi kutyaként is bátor, rettenthetetlen, igen éber, így jó jelzőkutya. Játékos, kedves, gazdájához igen kötődő. Sokgyerekes családban, de egyedül élő nyugdíjasnál is jól érzi magát. Olyan országokban, ahol több munkahely is engedélyezi az alkalmazottaknak, hogy magukkal vigyék kutyáikat, a tacskó kedvelt "irodakutya", órákig elücsörög gazdája lábánál, senkit sem zavarva.

A tacskó mint vadászeb

A tacskó vadgazdálkodási, ezen belül a vadászati jelentősége óriási. A vadászkutyák közül a tacskók feladata a legösszetettebb. Munkába foghatók föld alatt és föld felett, mezőn, erdőben, vízen. Kajtatnak, cserkelnek, hajtanak, vérebmunkát végeznek, rókát ugrasztnak, fojtanak, vadat apportíroznak. Nincs szinte olyan vadászati mód, ahol a tacskónak ne találnánk munkát, amit maradéktalanul el is végeznek.

Általános leírás:

Marmagassága: 16-27 cm. Súlya: 3,5-9 kg. A tacskók méret-, szőr- és színgazdagságának köszönhetően minden bizonnyal mindenki megtalálja a neki tetsző változatot. A tacskót három méretben tenyésztik - a nagyságot a mellkas átmérője dönti el -, s a normálméretű, törpe és kaninchen tacskó is lehet sima-, szálkás- vagy hosszúszőrű.

Ezen kívül e fajta színgazdagsága is igen nagy: a tacskó lehet fekete cser jegyekkel, vöröses-sárga vagy éppen mahagóni, sőt ott van még a szálkásszőrűekre jellemző ún. vaddisznószín is. Ritkábban előfordul a csíkos vagy foltos színváltozat is. Egy biztos, akármilyen méretű és színű példányt is választunk, egy tacskóban hűséges társra találunk.

Figyelem! A tacskó mohó állat, könnyű tehát őket elrontani. Sajnos gyakran látni kövér, lusta, menni is alig tudó tacskókat. Az igazi "tacsi" viszont semmit sem szeret jobban, mint egész nap rohangálni…

Angol szetter

2010-03-02T02:21:00.001-08:00

Története

Kynológusok szerint az angol szetter feltehetõleg 400 évvel ezelõtt tûnt fel Angliában. Elõször 1852-ben Hans Bols írt könyvet a szetter és a spániel munkája és küllemi eltéréseirõl. A régi dokumentumok alapján az angol szetter eredete egy õsi spanyol spánielre, az ún. Spagneulre vezethetõ vissza, amit késõbb vízi spániellel és springer spániellel kereszteztek. Az angol szetter fejlõdésének legfontosabb szakasza 1819-1874 közötti idõszakra tehetõ. A fajta kialakításánál két tenyésztõt kell megemlíteni: Edward Laverack és Purcell Llewellin nevét. 1825-ben Edvard Laverack vásárolt Rev. Harrisontól - aki már 35 éve foglalkozott angol szetterek tenyésztésével - Ponto és Moll nevezetû angol szettert. Laverack erre a két kutyára alapozva, rokontenyésztéssel folytatta a fajta nemesítését. Laverack tenyésztésének kiemelkedõ alakjai: Prince, Conntess, nellie és Fairy. Laverack volt az elsõ, aki 1873-ban "Setters" címû könyvében rögzítette az angol szetter standardjét.

Purcell Llewellin folytatta Laverack nyomán az angol szetter tenyésztését Laveracktól vásárolt tenyészállatokkal: Dash-Moll-lal és Dash- Hillel. Nem folyamodott azonban rokonte-nyésztéshez, hanem új vonalakat keresett, amely típusában megegyezett a Laerack- féle angol szetterekkel. Ilyen állományra Észak -Angliában Mr. Satter és Mr. Vincent Corbet tenyészetében talált. Ez a vonal késõbb Duke-Rhobes -féle vonalként vált ismertté. LLewelin a két rokonságban nem álló egyedek párosításából született alomnál alkalmazta a féltestvérek párosítását és az ezekbõl született kölyköket szigoró szelekcióval tenyésztette vissza az elsõ generációra. Ennek az eredménye egy mindenek fölött eredményes, sajátos vadászvizsla lett, jobb, mint addig bármilyen vadászkutya. Laverack szettereire jellemzõ volt a nagy testfolt, ami ma már nem kívánatos.

Laverack öreg szetterei (Ponto és Moll) blue belton színûek voltak, de az utódoknál megjelent az orange, a tricolour és a lemon szín is, amit a szakértõk a spániel múltra vezetnek vissza. Laverack szetterei általában nagyobbak voltak, mint a Llewellin féle csúcstípusok.
Laverack és Llewellin tenyészetébõl számos kiállítási és Field Trial Champion angol szetter került ki. A fajta kíváló munkája és szép külleme miatt hamar közkedveltté vált, és gyorsan elterjedt Amerikában, Kanadában és Európában is. Mind többen és többen kezdték tenyészteni a fajtát. Hosszú évek szorgos eredményeként született meg az általunk is jól ismert modern angol szetter.

Külleme

Az angol szetter középtermetû, arányos testfelépítésû elegáns kutya. Megjelenésükre és arányaikra a harmónia és a kiegyensúlyozottság jellemzõ. Mozgásuk lendületes, tértölelõ, rendkívül látványos. Kevés szebb látvány van egy mezõn önfeledten vágtázó szetter csapatnál. Szõrzetük a mellkason, a hason, a végtagokon és a farkon szép zászlót alkot, a test többi részén mérsékelten hosszú, esetleg enyhén hullámos. A göndör szõr viszont hibának számít. Elegáns és tetszetõs mozgása gyorsaságot és kitartást sugall. Csodálatos megjelenése és nagyszerû karaktere, kitûnõ családi kutyává teszi. Szõrzetük ugyanúgy kozmetikát igényel, mint a többi szetter! Javasoljuk minden szetter tulajdonosnak, hogy ne csak a kiállítási kutyát, de a hobbi kutyát is nyírassa meg, hiszen nincs annál lehangolóbb, mint egy ápolatlan, nyíratlan szetter. A szetter feje nemes, tekintete kedves, barátságos, sötétbarna szemei intelligenciát sugároznak.
Késõn érõ fajták, teljes testi fejlettségüket kb. 3-4 éves korukra érik el.

Különbségek a többi szetterhez képest
Feje erõsebb, mint az ír szetteré, de sohasem durva. Felépítése kissé hengeres, erõs csontozatú lábakkal. Hátvonala vízszintes, törzse enyhe téglalap. Farka az ír szetterénél magasabban tûzött.

Méret
Csakúgy, mint a legtöbb fajtánál, a kanok mind súlyuk, mind pedig magasságuk tekintetében nagyobbak a szukáknál. A szukák jellemzõ magassága 24 - 25 1/2 inch (60,96 - 64,77 cm), súlyuk 60 - 65 lbs ((27,2 - 29,4 kg). A kanok magassága pedig 25 1/2 - 27 inch (64,77 - 68,58 cm), súlyuk 70 - 80 lbs (31,7 - 36,2 kg). Amikor egy felnõtt kan a hátsó lábaira áll, mancsait minden nehézség nélkül egy nõ vállára vagy egy férfi mellkasára teheti.

Természete

Bár az angol szetter a gordon és az ír szetter "unokatestvére", természete mégis némileg eltér a szigetország másik két szetterétõl. Az angol szetter kifijezetten kedves, lágy, kifinomult, érzékeny természetû vadászkutya. Az angol szetter gyönyörû megjelenésével, kedves vidám természetével gyorsan rabul ejti a kutyát tartanai vágyók szívét. Mindazonáltal, nem szabad alábecsülni! A kölyök kedves szeretetreméltó külseje csintalan, erõs akaratú állatot rejt, aki mindig a saját szórakozását keresi. Az angol szetter imád az emberek társaságában lenni és egy kölyök igen kártékony lehet, ha hosszú ideig magára hagyják. Engedetlenné és alkalmi süketté válhat, ha úgy érzi, hogy az õt lefoglaló aktuális tevékenység érdekesebb, mint amire mi gondoltunk. Fontos, hogy a kezdetektõl következetesek legyünk és kimutassuk, hogy mi irányítunk. Az angol szetterrel vele született inttelligenciája révén jó együtt élni. Nagyon könnyen nevelhetõ, tanítható, gyorsan megérti, mit kívánunk tõle. Viszont ez az intelligencia egyben hátrány is lehet, ha mi nem következetesen, türelmesen, megfelelõ idõt ráfordítva foglakozunk szetterünkkel.

Az angol szetter nagyon mozgásigényes fajta. Rendszeres sétáltatás, szabad kötetlen szaladgálást igényel. Ne vásároljon olyan ember angol szettert, aki ezt nem tudja neki biztosítani!

Az angol szetter igazi családi kutya, imád a gazdájával lenni, mellette heverni a kanapén. Nem érzi jól magát, ha egész nap, a kert végében elzárva tartjuk! Társasági kutya! Még kiegyensúlyozottabb, ha van mellette egy másik kutya is, fõleg ha az szetter. Az angol szetter nem egygazdás kutya. A család minden tagjával jól érzi magát, fõleg akkor, ha õ is érzi, hogy az általa nyújtott szeretet viszonzásra talál.

Az angol szetter jó természete örökletes tényezõ, azonban kedvezõtlen körülmények, állandó stressz, helytelen tartás és nevelés ezt a jó természetet tönkreteheti. A kölyköt szocializálni kell, hozzá kell szoktatni a családon kívüli emberekhez, idegen kutyákhoz, egyéb állatokhoz, az utcai forgalomhoz. Ha ezt nem tesszük, akkor a jó természetû kölyökbõl félénk vagy akár kötekedõ felnõtt kutya lehet. Soha nem szabad verni vagy kikötni! Az angol szetter nagyon érzékeny lelkületû kutyafajta.

Az összes vadászkutya fajta közül minden bizonnyal az angol szetter a legmegfelelõbb a gyermekekkel való együttélésre. Nagyon szeretnek emberekkel, fõleg gyerekekkel lenni. Nagyon szeretik, ha figyelemmel halmozzák el õket, mindig megbízhatóak. Azonban a gazdinak tudatában kell lennie annak, hogy a kutya nem játékszer és a gyerekeket meg kell tanítani arra, hogy ezt tiszteletben tartsák. Tudnunk kell, hogy a kölyöknek nagyon hegyes foguk van, amelyekkel játék közben fájdalmasan csipkedni tudnak. A túlságosan izgatott vagy fáradt kölyköt a helyére kell küldeni, ahol lenyugodhat és pihenhet.

Az angol szetterek viszonylag hosszú életûek, átlagosan 12 évig élnek. A jó táplálás, megfelelõ mozgási lehetõség, szeretetteljes légkör pozitív irányba befolyásolja az angol szetter egészségét, életét.

Bolognese

2010-03-02T02:20:00.000-08:00

Bichon vagy pincs ô? Hazai tenyésztôink eleinte pincseknek hívták ôket – nem is helytelenül –, manapság azonban a bichon elnevezést részesítik elônyben. Maradjunk hát mi is a „bichon”-nál. Ezen a néven egy kicsiny, rendszerint fehér ebecskékbôl álló kutyacsaládot értünk, melynek tagjai: a máltai, a bolognai és a havannai bichon, valamint a bichon frise.

A bichon (vagy pincs) az egyik legôsibb hobbikutya, vagyis olyan négylábú barát, melyet pusztán a kellemes társaságáért tartottak, illetve tartanak. Évszázadokon keresztül fejedelmi udvarok lakója volt. Ám plüssállatkákra emlékeztetô külseje ne tévesszen meg senkit: valójában keménykötésû, sportos, robusztus kutyáról van szó!

A máltaira rendkívül hasonlító, olasz származású bolognai a középkorban alakult ki, s bár az észak-olaszországi Bologna városa után nevezték el, valójában inkább dél-olasz bichonoktól származik.

A fajtáról 1200 óta vannak feljegyzések, amelyek elôkelô, régi származását dokumentálják. Ezek bizonysága szerint a bolognai ugyanolyan szerepet töltött be az olasz reneszánsz uralkodók családjai és az arisztokrácia körében, mint a máltai, kiváltképpen a Mediciek, Gonzagák udvartartásában.

szeretetre méltó, gyöngéd bolognai némileg tartózkodóbb, félénkebb, mint népszerûbb unokatestvére, a bicon frisé. Fehér, gyapotszerû bundája meleg klímaviszonyok közötti tartásra is alkalmassá teszi. Keresi és kedveli az emberek társaságát, s szoros kapcsolatot alakít ki gazdájával. Pajkos, játékos, könnyen kezelhetô ebecske.

Nagy elônye, hogy nem túl hangoskodó, nem ugatós. Idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan, ezért tenyésztôi szerint jelzôkutyának is alkalmas.

Kistermetû, négyzetes alakú, harmonikus felépítésû kutya. Koponyája kissé ovális, szeme viszonylag nagy, sötét okkersárga színû. Füle hosszú és lelógó, hosszú szôr borítja. Mellkasa eléggé mély, háta egyenes, fara széles, enyhén lejt. Farkát a hátára hajlítja. Szôrzete hosszú, pelyhes, nagyon sûrû; egyformán fedi egész testét, csupán az arcorri részen rövidebb. Színe hófehér, minden folt vagy árnyalat nélkül. A kanok marmagassága 27–30, a szukáké 25–28 cm. Súlya 2,5–4 kg.

Tartása

A bichonok, e kis fehér szôrpamacsok megjelenése ne tévessze meg azt, aki ilyen kutyát választ magának négylábú társul. Még ha nem is vehetik fel a az északi fajták és a pásztorkutyák legendás állóképességével és szívósságával, azért igen jó fizikumú, kemény, állóképes kis jószágokról van szó. Különösebb gond nélkül elélnek 15 évig, s gyakran megérik a 18–20 évet is! Bár nagy távolságok megtételére nem alkalmasak, napi fél- vagy egyórás sétának igenis örülnek, sôt egyenesen elvárják. Azért ne fárasszuk ki ôket, az árthat nekik. A bichon a gazda távollétében is jól elvan magában. Nincs benne bosszúérzés, tehát nyugodtan magára hagyhatjuk, nem kell attól tartanunk, hogy hazaérve lakásunkat fölfordítva találjuk.

Ne féljünk kiengedni bichonunkat a szabadba – kitűnô közérzetük lesz hideg idôben is! Ha a hômérô higanyszála lesüllyed, adjunk rá gyapjútakarót. A nagy hôséget viszont származásuk ellenére nem szeretik, nem tesz jót bundájuk ápoltságának sem.

A bichont hetente átlag kétszer fésüljük meg; megteszi a fémfésű is. A fésülés, kefélés alapvetô fontosságú, elmulasztása esetén kutyánk hamarosan szôrlabdához lesz hasonló. Adott esetben, ha a bunda még nincs kritikus állapotban, próbálkozhatunk olivaolajjal, ám ha hosszú ideje elhanyagoltuk a szôrápolást, egyetlen megoldás marad: a szôrt tetôtôl talpig le kell nyírni! Fürdetésre csak akkor van feltétlenül szükség, ha a kutya rendkívül piszkos lett. A túl gyakori fürdetés kárt okoz a bôrvédô zsírrétegben, s hámlást idéz elô.

A másik kritikus pont a szem. Tisztogatása mindennapos feladat. Elsô lépésként egyenként fölemeljük a szemet takaró szôrszálakat (nem kell csipesz, megteszi az ujjunk is), aztán eltávolítjuk a váladékot. Ennek érdekében gondosan zárjuk le a szemet, s ott, ahol a könnyezés barnás pettyeit látjuk, kenjük be a szôrt egy kis bórsavval.

A pincs rendben tartása napi tíz percet – negyedórát vesz igénybe idônkbôl, de végül is ez az eredményhez képest elenyészô „befektetés”!

Berni pásztorkutya

2010-03-02T02:19:00.003-08:00

A fajta története, kialakulása

A négy ma létező svájci pásztorkutyafajta (berni pásztor, nagy svájci pásztor, appenzelli és entlebuchi) közül egyértelműen a berni pásztor a legnépszerűbb, jóllehet ezt a fajtát sem sorolhatjuk a túlzottan elterjedt népszerű fajták közé.

A legenda szerint a római légiókkal együtt érkezett Svájcba. Itt keveredett a helybéli pásztorkutyákkal létrehozva a svájci pásztorkutyát. A XVIII, XIX. Századra a bernit olyannyira kiszorította a látványosabb megjelenésű bernáthegyi, hogy a fajta majdnem kihalt. Az utolsó pillanatban egy lelkes berni polgár kezébe vette a fajta sorsát. Néhány a távolabb eső völgyben fellelt még romlatlan, tiszta fajkutyákat összegyűjtötte. Áldozatos munkájának köszönhető, hogy a fajtát 1904-ben bejegyezték a Svájci Kutyatörzskönyvbe, mint első "Dürrbachi" kutya. Néhány évvel később aztán a fajtát Berner Sennenhundnak nevezték el.

Viselkedés és jellem

És, hogy milyen mentalitású a berni pásztor? Ez az a fajta, aminél rossz tulajdonságokat nem igen lehet találni.

E kutyák értékét évszázadokon keresztül kizárólag a használhatóságuk határozta meg. Ennek vetettek alá mindent, és a szigorú szelekciónak köszönhetően a fontos tulajdonságok egyre mélyebben rögződtek a fajtában. A fajta még ma is őrzi a jó parasztkutya jellemzőit. Területét, gazdáját ösztönösen védi, erre nem kell tanítani. Ha idegen érkezik a házhoz, figyeli, hogyan fogadja a gazda és ennek megfelelően reagál ő is.

Nem ugatós vagy vad, de határozott és félelmet nem ismer. Nem egygazdás, inkább igazi családi kutya. Rendkívül intelligens és könnyen kezelhető. Manapság a bernit legtöbben társként, hobbikutyaként tartják, de fontos, hogy érezze szükség van rá. Ne hagyjuk unatkozni, szereti a társaságot, szeret mindig ott lenni, ahol történik valami. Akkor a legboldogabb, ha a családdal elmehet kirándulni, nyaralni.

Általános leírása

Színe: hármas színű, fekete-vörös-fehér. Marmagassága: 64-70 cm (kan), 58-66 cm (szuka). Súlya: 35-50 kg.

Bernáthegyi

2010-03-02T02:19:00.001-08:00

Három évszázad alatt a bernáthegyik közel 3000 ember életét mentették meg és váltak méltán elismert hegyi mentőkké. A hegyek úthálózatának kiépülése, a mentőszolgálat korszerűsödése jórészt (nem teljesen) feleslegessé tette életmentő munkájukat, így ma inkább, mint jószívű házi óriások örvendenek népszerűségnek.

A Hospice du Grand Saint Bernard nevű kolostor Európa egyik legrégebbi és legmagasabban fekvő, emberi települése. Az itt húzódó hágó évszázadokon keresztül az egyik legforgalmasabb hadi út és közlekedési átkelőhely volt Észak-Olaszország és Franciaország között, Svájcon keresztül. Az átkelés különösen télen bizonyult veszélyesnek. Nem voltak ritkák a szerencsétlenségek, az utazókat éhínség, vihar és lavina fenyegette. Nos ebből a környezetből indultak el a világhírnév felé azok a hatalmas, tömött bundájú, gyönyörű állatok, amelyek a szerzetesekkel együtt, életük kockáztatásával siettek a hóviharban eltemetettek fölkeresésére, segítségére.

Két ország tenyésztői sokáig vitatkoztak azon, hogy az angol, vagy a svájci vonal legyen az irányadó, végül valamennyi meghívott elfogadta és elismerte a fajta svájci jellegét és itt állapították meg a standardet. A svájciak tehát teljes joggal tarthatják nemzeti kutyájuknak ezt a tanulékony, jóindulatú fajtát.

Viselkedés, tulajdonság

Akit a bernáthegyi úgy látszik, hogy nem szeret, azt tényleg utálja. S ha netán az közeledni akar, vagy bizalmaskodni, akkor keményen lép föl vele szemben. És erre a reakcióra a rossz ember bizton számíthat, hiszen a bernáthegyi érzelmei mindig stabilak. Kitartóan gyűlöl és kitartóan szeret. Kedves kőszikla. és Őrökösen mosolyog azokra akiket kedvel. Nevelése, kiképzése közben igazi hegyi masztiffal való bánásmódot igényel. A parancsokat először úgy kell kezdeni, hogy légy szíves! Gyerekekkel szemben végtelenül béketűrő, és pompás házi kedvenc, feltéve, hogy elegendő mozgástere van, a mozgásban nem korlátozzák és ennivalóban sem szenved hiányt.

Általános leírás

Színe: vörös és fehér. Marmagassága 70-85 cm (kan), illetve 65-75cm (szuka). Súlya: 50-80 kg.

Boxer

2010-03-02T02:17:00.001-08:00

Viselkedés és jellem

A boxerek erős idegzetű, öntudatos, nyugodt és kiegyensúlyozott állat. Lénye a legnagyobb fontossággal bír és a leggondosabb bánásmódot igényli. A gazdájával és az egész házzal szemben tanúsított ragaszkodása és hűsége, őrző-védő ként mutatott ébersége és rettenthetetlen bátorsága régóta híres:

ártalmatlan a családban, de bizalmatlan idegenekkel szemben. Játék közben derűs, barátságos vérmérsékletű, de komoly helyzetben nem ismer félelmet. A "falkán", azaz a családon belül, mindenkivel szemben nyílt, barátságos. Bohém, örökké játékos, néha már-már szertelen lelkivilága, lehengerlő, sokszor túláradó szeretetnyilvánításoktól sem mentes stílusa előbb-utóbb a legmorózusabb, legenerváltabb embereket is megindítja.

Az alárendeltségre való hajlandóságának, vakmerőségének és bátorságának, természetes keménységének és szaglásának köszönhetően könnyen kiképezhető fajta. Igénytelensége és tisztasága miatt egyformán kellemes és értékes a családban őrző-védő vagy munkakutyaként. Jelleme becsületes, nem hamis és alattomos, előrehaladott korában sem.
Gyorsan alkalmazkodó, csendes, kiegyensúlyozott. Nem ugatós, többnyire hetekig a hangját sem hallani.

A fajta története, kialakulása

A kelták is rendelkeztek már a római megszállás idején nehéz, nagyméretű harci kutyákkal. Ezt a fajtát használták a vaddisznók és medvék vadászatához is. Alkalmazásuk szerint kisebb, vagy nagyobb termetűek voltak. A nagy kutyát, főként Németország északi részén és Lengyelországban a nagyvadak vadászatánál, míg az Alpok erdős, északi szegélyén a kis, bikatépőket alkalmazták inkább, mivel közepes mérete miatt
mozgékonyabb volt. Ez a típus tekinthető a jelenlegi boxereink közvetlen ősének.

Általános leírás:

Méret

A martól a könyök mellett a talajig mérve.
Kan: 57 - 63 cm
Szuka: 53 - 59 cm
Súly
Kan: 30 kg felett ( kb. 60 cm-es marmagasság esetén)
Szuka: kb. 25 kg (kb. 56 cm-es marmagasság esetén)

Szín

Sárga vagy tigriscsíkos. A sárga különböző árnyalatai fordulnak elő a világossárgától a sötét szarvasvörösig, de a közepes színezetűek a legszebbek. Mindkét színnél megengedhetőek szimmetrikusan elhelyezkedő fehér jegyek, de ezek a test felületének egyharmadánál nagyobb területre nem terjedhetnek.

Cairn terrier

2010-03-02T02:15:00.001-08:00

A cairn terrier igen régi skót fajta; éppenséggel az igazi hegylakó. Mégis a rokonságból ezt a fajtát ismerte el utoljára hivatalosan a Kennel Club. A cairn terrier kialakulása elsôsorban Skye szigetéhez kötôdik, így nem csoda, hogy 1910-ig rövidszôrû Skye terriernek is hívták. Ma használatos elnevezése szülôföldjének sziklás vidékeire utal, pontosabban a cairn szó olyan kôrakást, kôhalmot jelent, mely síremlékként vagy határkôként szolgál. Érdekes, hogy sokáig a brit „stone” (szó szerint kô) mértékegység volt a standard szerint a cairn terrier kívánatos testsúlya, mely 14 font, ráadásul a fajta színei között a kôszikla minden árnyalata megtalálható. Az egyik legkorábbi feljegyzés 1436-ból maradt fenn, John Lesley-tôl, aki a fajtát rettenthetetlen, gyors, kemény vadászkutyaként írja le, melynek barlangokba és kotorékokba kellett bemásznia, hogy akár a borzot is megölje. Az emberrel szemben viszont barátságos és vidám kutyának ábrázolja Lesley a cairn terriert. Egy ilyen kutya gazdája, napjainkban sem feledkezhet meg arról, hogy vadászkutyája van, amely minden adandó alkalmat megragad, hogy szenvedélyét kiélhesse, hacsak nem kötjük le valamilyen más feladattal. Ha egy cairn terriert nem terhelünk kellôképpen fizikailag és szellemileg egyaránt, könnyen az idegeinkre mehet. Nem alaptalanul alakult ki az a vicc, hogy a terror a terrier szóból ered.

De visszatérve a fajta történetéhez, a cairn-hívek szerint nem kétséges, hogy a westi egyszerûen csak egy kifakult cairn terrier, melyet néhány skót klán kezdett el szelektáltan tenyészteni, mert megtetszett nekik a fehér színváltozat. Skócia terrierjeit 1873-ig egyszerûen skót terriereknek hívták, ezen belül két csoportot különböztettek meg, a Dandie Dinmont és a Skye terriereket. Utóbbiak közé tartozott a skót, a west highland white és a cairn terrier. 1908-ban végül külön részt nyitottak a törzskönyvben a westiknek, de 1924-ig a Skye, a cairn és west highland white terriereket még mindig keresztezték egymással, a fehér cairn almot westiként, a színes westi almot cairn terrierként törzskönyvezték. Jelenleg a standard különbözô krémszíneket illetve a búza, vörös, szürke és szinte fekete különbözô árnyalatait engedélyezi, a tiszta fekete vagy fehér és a black and tan tilos. Ami a méretet illeti, napjaink cairn terriere 28–31 cm illetve 7–10 kg.

A fajta atyjának Martin MacLoad of Drynock kapitányt tartják, Skye szigetérôl. MacLoad nagy sportember és szenvedélyes vidravadász volt a századforduló tájékán. Falkányi ezüst színû rövidszôrû skye terriert tartott negyven éven át, mígnem 1854-ben Kanadába emigrált. A Drynock-kutyákat Mr. John Macdonald tenyésztette tovább, a Bridge of Ose kennel tulajdonosa, szintén Skye szigetén. Macdonald úr a kastély vadôre volt, a MacLeod of Macleod klán szolgálatában, több mint 40 éven át. 1917-bôl származó levelében azt írja, az elmúlt 70 évben ô és testvére Drynock-kutyákat tartottak.

A modern cairn terrier kialakulásában Alastair Campbell és Mary Hawke játszották a legnagyobb szerepet. Az ô kitartásuknak köszönhetô, hogy 1910-ben a Kennel Club hivatalosan is elismerte a fajtát és 1912. május 29-én külön regisztert nyitott a cairn terriernek.

A fajta történetének legjelentôsebb kutyája 1933-ban született: Eng. Ch. Splinters of Twobees. Kiállítási karrierje során nyolc CC-t nyert, de ami még fontosabb, mint kiváló fedezô kan óriási szerepet játszott a mai típus megszilárdításában. Splinters napjaink számtalan gyôztes kiállítási és tenyészkutyája törzskönyvén megtalálható.

Az Egyesült Államokban Mrs. F. Price és Mrs. Rodgers honosították meg a fajtát, Mrs. Price importálta az elsô cairnt 1913-ban. 1917-ben a Cairn Terrier Club of America már elismert tagja az AKC-nek. A fajta amerikai fôszereplôje Eng. Ch. Redletter McRuffie volt, akit a kanadai Betty Hyslop importált. McRuffie Splinters-unoka volt, Walter Bradshaw tenyészetébôl. Ô és leszármazottjai, Ch. Cairnwoods Quince és Ch. Cairmar Fancy Dresser örökre bevésték nevüket a fajta újvilági történetébe, hiszen alig találni olyan kutyát, melynek törzskönyvén ne szerepelnének.

Ami Európát illeti, Németországba például a huszas évek végén érkezett az elsô cairn terrier. 1928-ban látott napvilágot az elsô alom, azóta a fajta népszerûsége és populációja egyre nô, 1997-ben 239 alomban 948 kölyök született. A fajta olyannyira kedvelt, hogy még egy kutyás krimi fôszereplôjeként is találkozhatunk a cairn terrierrel. Heike Westermann „Futterneid” címû könyvének fôszereplôje Simone Lorenz és Weezle nevû cairn terriere.

A cairn terrierek egyik legnagyobb fegyvere a kedvességük, mellyel igen sikeresen képesek ellenállni gazdájuk nevelési próbálkozásainak. Ezért már kölyökkorban tudatosítani kell a kívánatos és a nem kívánatos magatartást. Mivel méretéhez képest a fajta mozgásigénye igen nagy, már csak a séták miatt is nagy hangsúlyt kell fektetni a gondos nevelésre. Mint vadászkutya, könnyen rászokhat a nyúl- vagy madárhajtásra, mely akár bicikli- vagy mopedüldözésbe is átcsaphat, így például a behívás parancsot minden szituációban teljesítenie kell kutyánknak, különben a sétáltatás életveszélyes szerencsejátékká válhat. De nem csak fizikailag, szellemileg is kihívások elé kell állítani egy cairn terriert, ez gazdának és kutyának egyaránt szórakozást jelent. Nyomkövetés, apportírozás, agility – rengeteg a lehetôség. Aki egy cairn terrier mellett dönt, vidám, mindig tettre kész társat választ. Ez a fajta története során szinte alig változott, nemcsak természetes megjelenését, igazi terrieres temperamentumát is megôrizte. Toto, a legismertebb cairn terrier – Dorothy kutyája az „Óz, a nagy varázsló” címû mesefilmben – hûséges társa kis gazdasszonyának, akit rettenthetetlenül védelmez minden veszélytôl; tipikus cairn-magatartás.

A cairn terriernek nincs éppen magas ingerküszöbe idegen kutyákkal szemben, tehát ha ivaréretté válik, fennáll a veszély, hogy fajtársaival szembeni toleranciája a nullával lesz egyenlô, fôleg hasonló nemû egyedek esetén. Ezért egy cairnt nagyon jól kell szocializálni, a legjobb, ha olyan kutyaiskolába visszük, ahol vannak külön kölyökcsoportok, kölyökfoglalkozások Nem éppen kellemes, ha minden kutyasétáltatás csak idegeskedéssel telik, hogy morgó kis szôrcsomónk mikor botlik egy olyan nagytestû kutyába, aki komolyan veszi verekedésre való felhívását. Ha a cairn terriert más állatokkal akarjuk együtt tartani, azokkal is kell felnônie. Mivel vadászkutya, habozás nélkül öl meg tyúkot, nyulat vagy egyéb kisállatot. Meg lehet próbálkozni a békés együttéléssel, de azért teljesen nyugodtak sohasem lehetünk. Macskákkal viszont általában elég jól kijönnek, ha kölyökkortól hozzá vannak szoktatva. Emberekkel szemben normális esetben igen barátságosak, sôt tolakodóak tudnak lenni.

A cairn terrier azokhoz a drótszôrû kutyákhoz tartozik, melyek a szükséges minimális ápolás mellett nem vedlenek. Sûrû, puha aljszôre van és durva, hosszabb fedôszôre. Néhány havonta, a szôrzet állapotától függôen, ki kell trimmelni az elhalt szôröket. Már kölyökkortól szoktassuk ehhez a kutyát. Ha elhanyagoljuk a trimmelést, szegény jószág elhanyagolttá válik, s emiatt idôvel kis csomókban elvesztheti a szôrét. A kutyát nyírni nem szabad, mert a szôr túl puhán nô ki újra. Ollót csak a mancsoknál használjunk. A mancs körüli és a talppárnák közötti gyorsan növô szôrt gyakran kell lenyírni Egy cairn terriert fésülni maximum hetente egyszer kell. Házi használatra mindenki képes megtanulni a trimmelést, de ha kiállítani is akarunk, kezdetben bízzuk profira kutyánk felkészítését. A cairnt úgy kell bemutatni, hogy a kutya megjelenése természetes maradjon, híven tükrözve igazi lényét.

Cavalier King Charles spániel

2010-03-02T02:14:00.002-08:00

Szeretetreméltó, alkalmazkodóképes és mindig jókedvû – ilyen egy igazi társ, azaz egy igazi Cavalier King Charles spániel. Ráadásul a kis királyfi elôkelô származással is bír, nemes nevét I. Károly (1600–1649) és II. Károly királyoktól (1630–1685) kapta. Mindkét uralkodó, apa és fia, olyannyira imádták a kis Charlie-kat, hogy a kutyák még a parlamentbe is beléphettek és állami fogadásokon is részt vehettek.

Még a templomba is elkísérték a két királyt apró spánieljeik. A Stuartok bukásával azonban nemcsak új király, de új kutyafajta is került az udvar élére: Vilmos és Mária kedvence a mopsz volt. Így hamarosan politikailag nem volt éppen szerencsés dolog toy spánielt tartani, ezért a King Charles kutyák egyre ritkábbá váltak, ráadásul a mopszok keveredtek is a spánielekkel, így az eredeti típus lassan el is tûnt.

Kicsi, spániel típusú kutyák egyébként már századok óta léteztek, az arisztokráciát ábrázoló festményeken és gobelineken rendszeresen felbukkannak ezek a kis kutyák is, a XV. és XVI. századi festményeken szinte mindig a királyi udvar családjainak gyermekeivel láthatók. A King Charles spánielek minden bizonnyal luxuscikknek számítottak, hiszen egy átlagos ember akkoriban nem engedhette meg magának, hogy olyan kutyát tartson és etessen, mely nem dolgozik.

A fajta II. Károly uralkodása alatt élte virágkorát (1670–1685), aki igen komoly tenyésztôi munkát végzett, londoni kutyabarát alattvalóinak kiváló nôsténykutyákat ajándékozott, melyek tenyésztése aztán királyi irányítással folytatódott. A fiatal Viktória királynônek is volt egy Dash nevû Cavalier kutyája. Viktória egész életében nagyon érdeklôdött a kutyatenyésztés, a fajták alakítása iránt, de a szervezett kutyakiállítások elterjedése is segített radikálisan megváltoztatni az eredeti Cavalier King Charles spánielt. A mopsz-keresztezést mutató, boltozatos koponyájú, kissé nyomott pofájú spániel olyan népszerûvé vált, hogy az eredeti változat szinte teljesen eltûnt. Érdekes, hogy éppen egy amerikainak köszönheti újjászületését ez a tôsgyökeres angol fajta.

Az 1920-as évek elején egy Roswell Eldridge nevû amerikai úr felkerekedett, hogy Angliába utazva olyan régi típusú spánieleket vásároljon, amilyeneket Gainsborough és Copley képein látott. Mivel próbálkozás nem járt sikerre, 1926-ban díjat tûzött ki – nem is kis összeget, 25 fontot – az elkövetkezô öt évben a legjobb régi típusú toy spániel kannak és szukának a Cruft’s kiállításon.

A díj kezdetben nevetség tárgyát képezte, hiszen minden olyan toy spániel, mely régi típusú fejjel rendelkezett, tenyésztési szempontból egyáltalán nem volt kívánatos. Azonban a kitûzött díj nagysága elgondolkoztatta a tenyésztôket és érdeklôdést gerjesztett az eredeti spániel típus felélesztésére. Néhányan felvásárolták az almokban olykor-olykor felbukkanó hosszabb orrú egyedeket és nekiláttak a régi fajta újjáélesztéséhez. Munkájuk olyan eredményes volt, hogy 1928-ban már meg is alakult az elsô Cavalier King Charles Spaniel Club Angliában. A Kennel Club hivatalosan 1944-ben ismerte el a régi-új fajtát. Az elsô CC címet 1946-ban adták ki a fajtában, azóta a Cavalier egyike a legnépszerûbb fajtáknak Nagy-Britanniában. De a Cavalier az USA-ban is hívekre talált, bár ott csak 1996. január elseje óta bír teljes AKC-elismertséggel.

Manapság mindkét változat önálló fajtaként létezik: bár a King Charles spánielt és a Cavalier King Charles spánielt a nyelvhasználat gyakran összekeveri, a két fajta külseje, fôleg fejformája világos különbségeket mutatnak. A King Charles spániel rövidebb pofával, kerekebb koponyával rendelkezik, mely „közbenjáró” mopszéra emlékeztet.

A Cavalier napjainkban is rászolgál elôkelô nevére: olyan kiskutya, mely szereti, ha gazdája mindenhová magával viszi; ezt példaszerû magatartással köszöni meg, feltéve persze, ha részesült némi nevelésben. Tanítani azonban könnyû, hiszen egyik legszembetûnôbb tulajdonsága a tetszeni vágyás, a törekvés, hogy felvidítson és tetsszen nekünk, így a Cavalier nagyon szívesen és nagyon könnyen tanul. Szórakoztatja, ha tehet értünk valamit, így nagy örömmel és vállalkozókedvvel vesz részt mindenben. Igazi régivágású herceg, akinek kevesen tudnak ellenállni. Nyílt természetével, vidám kisugárzásával és csinos külsejével pillanatok alatt megnyeri nemcsak a családtagok, hanem a barátok, sôt idegenek szívét is. Gyerek vagy állat, a Cavalier mindenkivel szemben barátságos, szereti a harmonikus együttlétet, ideális családi kutya. Temperamentumos és rettenthetetlen, de pozitív beállítottsággal fordul minden élôlény felé, így ha kicsi, ha nagy, ha idegen, ha ismerôs, mindenkit barátságosan üdvözöl.

A Cavalier King Charles spánielt négy színváltozatban tenyésztik. A Ruby megjelölés az egyszínû, mélyvörös egyedeket illeti, a Blenheim a hófehér alapon gesztenyevörös foltokat viselô kutyákat jelöli, ezenkívül még black and tan (fekete, vörös jegyekkel) és tricolor példányokat láthatunk.

Clumber spániel

2010-03-02T02:14:00.001-08:00

Elsô pillantásra a clumber talán nem is tûnik spánielnek, inkább egy kistermetû, szôrôs masztiffnak. Pedig spániel a javából, kiváló vadászkutya. Mivel olyannyira különbözik társaitól, származása valószínûleg örökre rejtély marad, és sok fajtához hasonlóan csak találgatni lehet, honnan származik ez a nehézsúlyú spániel. A fajta felépítését és jellegzetességeit szem elôtt tartva, talán hosszú teste, nehéz feje basset hound típusú kutyáktól származhat. Bár a régi spánieleket az angolok számtalan elnevezéssel illették – cocker, springer, szalonkavadász, etc. – néha még ugyanazon alom esetén is, a clumber szót hiába keressük a korabeli feljegyzések között. Ez persze még önmagában nem jelenti azt, hogy a clumber fiatal fajta lenne, sôt. Sokan ôt tartják a legrégibb spánielváltozatnak, melyet speciális vadászati célokra tenyésztettek.

Egyes szakértôk a fajtát Franciaországból eredeztetik. A teória szerint a francia forradalom idején Noailles herceg Angliába menekítette spánieljeit, melyeket generációkon át gondosan tenyésztett. Kutyái menedékhelyéül Newcastle hercegének kennelét választotta, a nottighamshire-i Clumber Parkban. A legkorábbi képi emlék a fajtáról Frances Wheatley 1788-ban készült festménye, mely Newcastle második hercegét ábrázolja, vadászatból hazatérve, három clumber spánielével.

A fajta népszerûsége felett az arisztokrácia egy szûk köre ôrködött szigorúan. Lord Arthur Cecil, Earl Spencer és Portland hercegének kutyái valószínûleg a Clumber Park spánieljeitôl származtak. Albert herceg azután kezdett érdeklôdni a fajta iránt, miután clumber spánieleket látott dolgozni Newcastle hercegének birtokán. VII. Edvárd királyi spánieljeinek az of Sandringham kennelnevet adta, miután 1861-ben megvásárolta Sandringham House-t.

Angliában 1859-ben szerepeltek elôször clumber spánielek kiállításon. Az elsô fajtaklub viszonylag késôbb, 1904-ben alakult meg. Az Újvilágba azonban igen korán jutott el a fajta Venables fôhadnagy révén, mikor ôfelsége 97. ezrede Halifaxban, Kanadában állomásozott. Az elsô clumber spánieleket az AKC 1878-ban regisztrálta, a klub megalakulása elôtt hat évvel. Ez a látszólag ellentmondásos körülmény úgy lehetséges, hogy már Amerikában már jóval az AKC megalakulása elôtt regisztráltak és törzskönyveztek kutyákat. Az AKC ezekbôl a korai törzskönyvekbôl három kötetet fogadott el, melyek az 1887 óta folyamatosan vezetett Stud Book Register alapját képezték.

Mikor az 1900-as évek elején megszületett a clumber spániel elsô hivatalos fajtaleírása, a standard, sokat vitatkoztak a clumber nehéz, olykor lelógó szemhéjáról. Sokak szerint ez csak a szem sérülésveszélyé fokozza, ami egy vadászkutyánál nem éppen szerencsés. Mások szerint viszont éppen ez a fajta egyik régi jellegzetessége.

A clumber spániel nagyon jó vadászkutya. Viszonylag lassan dolgozik, de jellegzetes, gördülô járása kényelmes, szilárd ügetést tesz lehetôvé egész nap, anélkül, hogy a kutya kifáradna.

Általában némán dolgozik, így nagyon közel tud kerülni a vadhoz. Biztos vadkeresô, és még a retrievereket is megszégyenítôen kiváló apportírozó, ha erre tréningezik. Bár nem éppen kistestû kutyáról van szó – súlya 30–36 kg –, a clumber spániel mozgékony, temperamentumos fajta. Hazánkba több jóminôségû import kutya is érkezett, bár még egyelôre kicsi a magyar populáció.

Csivava

2010-03-02T02:13:00.001-08:00

Eredetének kutatásakor legendák egész sorára akadtak. Ezeket a kutyákat a toltékok korában háziasították. Városépítészetükben használtak ilyen törpekutya ábrázolást, aminek Techichi volt a neve. Ezek a kis szobrok nagyon hasonlítanak a mai csivavához. Az ôsi kistermetû terrier szerû kutyák a magasan fejlett indián kultúrákban, Közép-Amerikában és az Andokban éltek.

Az USA-ba kb. 120 évvel ezelôtt érkezett Mexikóból, bennszülött utcai árusoktól vásárolták. Az elsô chihuahua standard 1923-ban készült el.

Európába, azaz Angliába elég késôn érkezett. A költséges karantén kikerülése miatt az angolok keresztezték a hazai papillonnal, törpespiccel és tibetspániellel.

Magyarországra az 1960-as évek végén érkezett. Itthon és az egész világon nagyon népszerû, a toplisták élén álló fajta. Sajnos itthon is belekevertek más fajtákat, a német törpepincsert, a pekingi palotakutyát és a papillont, ami a fajta leromlásához vezetett. Manapság is gyakran látni még a pincseres fej és testtípusokat.

A chihuahua nagyon megfontolja ki legyen a gazdája, de a kiválasztotthoz végtelenül ragaszkodik. Az imádott gazdát, ha kell meg is védi, természetesen nem nagy az ereje, de nagy akaraterô rejlik benne. A szeretet és a kényeztetést nagyon igényli, sôt kiköveteli. Senki ne vegyen chihuahuát, aki nem tud alkalmazkodni kutyája szeszélyeihez! Úgy tartják, hogy a kistestû kutyák nem alkalmasak a kiképzésre, ellenben a chihuahua nagyon tanulékony és türelemmel akár mini agilityre is rávehetjük. Idôs, egyedül élô és beteg embereknek sokszor visszaadja az életkedvet.

Az összes fajta közül ô a legkisebb. Ennek ellenére nem lehet törékeny! Világszerte ölebként tartják, nagyon tanulékony kiskutya. Ezt a kiskutyát kísérô szerepben szeretik. Kicsi mérete ellenére temperamentumos, erôs, gyors kutya, kíváncsi, éber, bátor és nagyon hûséges a gazdájához.

Egyéni, jellegzetes külseje: nagy almafej, rövid orr 90 fokos stoppal, nagy és feltûnô fülek, kerek, de nem kidülledô szemek és a feszes test. Kompakt az arány a testhossz és a mar között, feszes egyenes háttal, középhosszú párhuzamos lábakkal. Energikus menés felállított farok és szemtelen arckifejezés. Mellkasa mély és gömbölyû. Rövid és hosszúszôrû (mely selymes, puha, de nem lehet hullámos, vagy felfújt) változatban létezik. Az aljszôrzet ennél a fajtánál nem jellemzô. A hosszúszôrûnél a nyakon, a lábak élén, a farkon és a füleken különösen hosszú szôrtincsek kívánatosak. A két szôrtípusú kutyát egymással keresztezni nem lehet! Kiállításokon is külön bírálatot kapnak. Súlya a 0,5 kg-tól (?) 3 kg-ig elfogadott.

Fogazata ennek a fajtának nagyon egyénien alakul. A sok bekevert rövid és hosszú orrú fajták miatt, nagyon gyakori a fogváltáskori állkapocs növekedési rendellenesség. Az addig szabályos harapású kutya elkezd elôre harapni és ez vagy úgy marad, vagy szerencsés esetben kb. másfél éves korára helyreáll. Az is gyakori, hogy a tej metszôfogak (6 db) megvannak és fogváltás után már kevesebb bújik ki, vagy fordítva, kiskorában kevesebb van és fogváltás után elôbújik mind a 6 db. A P fogak hiányosságai megengedettek, a metszôfogaké is, de nem kívánatosak.

Minden színváltozat, minden színnel kombinálva megengedett.

Gyakori a térdkalács eldeformálódás, mely inkább felnôtt korban lesz látható. Ha kölyköt vásárolunk, mindig meg kell mozgatni a kicsi térdét és ha kattogást tapasztalunk, akkor szinte biztos, hogy a késôbbiekben problémák lesznek. Elég magas életkort megélnek, nem ritka a 15–16 éves korú sem. Ideális társ, kis helyen elfér, könnyû vele az utazás, keveset eszik, ezért a tartása olcsó. Viszont a kicsi létszámú alom miatt a kölyök drága.

Az ellés sem mondható könnyûnek ennél a fajtánál. Kicsi termetéhez képest a kölykök elég nagyok, ezért nagyon gyakori a császármetszés. Nagyon fontos, hogy ellés elôtt gondoskodjon a tenyésztô arról, hogy baj esetén fogadja ôt egy orvos. Az alomnevelés ugyan olyan fárasztó, de élményekkel teli és kellemes, mint bármelyik más fajtánál.

Ha egy kiskutyát szeretne valaki venni, elôször is gondolja át azt, hogy megoldható-e, hogy a kölyök ne maradjon egész nap egyedül. A pici testben nagyon rövidek az emésztési utak, ezért az ennivaló hamar kiürül belôle. Eleinte 8–10 hetesen négyóránként (pl. konzerv, vagy rizses hús), majd fokozatosan lehet ritkítani az etetések idôközét, észre lehet venni, mikor jön el annak az ideje. Én a száraztápot, a friss vízzel együtt mindig a kölyök elôtt hagyom. Természetesen, ha falánk a kiskutya és látszik rajta az elhízási hajlam, akkor a tápot nem szabad elôtte hagyni.

Hogy örömöt okozzon a kiskutya, meg kell nevelni még ha chihuahua is.

A chihuahua nagyon társszeretô. Ha egész nap nincs otthon senki és kénytelenek egyedül hagyni, akkor vegyenek neki egy társat, ha nem akarnak a késôbbiekben bonyodalmat, akkor azonos nemût. Így tud kivel játszani, nem tesz kárt unalmában és ami a legfontosabb, hogy nem lesz a magánytól búskomor.

Nagyon fontos!!! Az utcán nem szabad póráz nélkül vinni! Ha meglát egy másik kutyát, azt megtámadhatja, vagy éppen ôt támadhatják meg, esetleg megijed valamitôl és kiszalad a kocsik közé, nem tudjuk megvédeni! Az ilyen eseteknek a végét már nem nehéz kitalálni. Elmondásokból sajnos sok ilyen megelôzhetô halállal találkoztam már.

Szólni kell még valamirôl, ami napjainkban súlyos probléma. Nagyon sokan vidéken a kiürült csirke és disznóólakban, jobb esetben, az istállóban tartják tömegesen a chihuahuát. Esôben a hasig érô sárban dagonyáznak, vagy szûk ketrecekben méltatlan körülmények között tartják, szaporítják ôket. Ha emberi oldaláról nézem, valahol érthetô, hogy a megélhetés kényszeríti rá az embereket a kutya szaporítására. Csakhogy! A jó gazda megnézi mit vesz, ez követelmény a kutyánál is. A legalapvetôbb az, hogy a standardját ismerni kell és legalább a kiállításokra, tenyészszemlékre el kellene járni (!), tudni kell mik a követelmények. A kutyát nem szabadna egyértelmûen haszonállatnak tekinteni, ô társállat! Ez a fajta a kereskedôk körében rendkívül keresett, ezért a genetikai hibás, örökletes betegségekben szenvedô és az azt örökítô, tenyésztésre alkalmatlan egyedeket is elletik. Ez ellen csak az új tenyésztési szabályzat hatályba lépése után, mint az FVM által elismert Tenyésztô Szervezet fogunk tudni fellépni. Sajnos ebben egyenlôre – aki az erre vonatkozó rendeletet alkotta, maga az FVM is akadályoz. A chihuahua az egyik legelrontottabb, túlszaporított fajta, rendbehozatala drasztikus lépéseket igényelne. Szerencsére az utóbbi idôben egyre gyakrabban tûnnek fel külföldrôl behozott példányok, amelyekkel remélhetôleg javítani lehet majd a hazai állományt.

Dalmata

2010-03-02T02:12:00.003-08:00

Különleges feketefoltos szőrzetével a legelegánsabb kutyafajták egyike. A 19. századi Angliában a hintók mellett kísérőkutyaként használták.
Állítólag azért, hogy védelmezze az utazókat, de valószínűleg azért is mert úgy gondolták, jól mutat.

Élénk, érdeklődő, intelligens fajta. Nagyon barátságos, szereti a gyerekeket. Mivel a kopók családjába tartozik, ezért a mindennapos alapos testmozgás elengedhetetlen számára.
Nagyon jó futó. Ez nem véletlen, hiszen évszázadokon keresztül arra tenyésztették, hogy a lovak mellett fusson. Sportos gazdik számára ideális szabadidő partner. Éber, de nem ugatós, és nem agresszív.

Intelligens, ügyes, játékos kedvű, örökké kíváncsi, bármennyi mozgásra, futásra azonnal kész, okos, könnyen alkalmazkodó, de hajlamos az önfejűségre, ha észreveszi, hogy a gazdi nem elég határozott. Minden engedékenységet azonnal kihasznál és megjegyez.

Jelzi az idegen jövetelét, de jóindulatú, barátságos. A gyerekeket szereti, gazdájához ragaszkodó, nagyon kedves és hízelgős, néha már túlzott is a kedvessége.
Mozgásigénye hatalmas, de ha lakásban tartják szívesen lustálkodik a melegben,és örömmel veszi ha a fotelt is átengedjük neki. Nagyon szereti a meleget, de a rideg, kinti, télen 5-12 fok közötti tartást is megszokja. Nagyon szeret a gazdája körül lenni, tulajdonképpen ha tehetné, követné szabad mozgásban egész nap.

Rendkívül jó étvágya van, és egyáltalán nem válogat. Ha lakásban tartjuk, a szemetest úgy helyezzük el, hogy a kutya ne érje el, mert különben mire hazajövünk alaposan átnézi, apró darabokra szedi a tartalmát, és minden maradékot elfogyaszt belőle.

Hihetetlen dolgokra képes, egymás után 2-3 -szor is képes vacsorázni. A ribizli bokrokat is előszeretettel szüretelit. De ha az őszi avar égetés során véletlenül alma kerül a tűzbe azt is kikaparja, és elfogyasztja. Ezért hízásra hajlamos.


Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy ideális családtagot kap, aki dalmatát vesz. Mozgékonysága és ügyessége miatt manapság egyre többször látni agility (ügyességi -gyorsasági) versenyek résztvevőjeként. Az ugrópalánkon kitünően dolgozik, viszont a helybenmaradás -élénk természete miatt- nem tartozik a kedvenc gyakorlatai közé.

Ápolás

Fehér alapszíne miatt a szőre és a bőre kicsit kényes, figyelni kell a táplálék összeállítására, a bolha allergiára és egyéb bőrbántalmakra, valamint arra, hogy ne feküdjön a kutya túl kemény érdes felületen, mert a végtagokon egyébként is rövidebb szőre sérülékeny. Kedvencünk 1-2 hónap után már kevésvé tűnik fehérnek, inkább szürkés árnyalatú.
Mivel a dalmata imádja a vizet, így a fürdés nem okoz gondot. Nincs szebb egy frissen fürdetett dalmatánál. Szőre vakítóan fehér, puha és selymes. Arra is fel kell készülnünk, hogy a lakásban elhullatott szőre mint ezernyi gombostű jól láthatóan megtapad a szőnyegeken és a foteleken.

Származása

A dalmaták tenyésztésében úgy elméletileg, mint gyakorlatilag nagyon sokat köszönhetünk Angliának! Hogy a fajta fennmaradt, az angol tenyésztők érdeme. Jelenlegi formáját is ők rögzítették. 1979-ban a Nemzetközi Kynológiai Szövetség úgy döntött, hogy az akkori Jugoszlávia igényt tarthat a fajtagazdaságra. Azt meg is kapta, mint származási ország, azzal a kikötéssel, hogy az angol standard marad érvényben. Napjainkban az országhatárok változásával a dalmata is horvát fajtává módosult, az angol standard változatlanul hagyásával.

Az utódok

A kölykök hófehéren születnek, és csak később fokozatosan alakulnak ki a pöttyök.
A foltok nem folyhatnak egymásba, kerekek, világosan elkülönülnek és egyenletesen oszlanak el a testen. Átmérőjük 2-3 cm. Hibák az összefüggő nagy foltok, és a túl kicsi úgynevezett tűpettyek.

Debermann

2010-03-02T02:12:00.001-08:00

A fajta története, kialakulása
A fajta népszerűsége nincsen arányba a fajta kialakulásának korával, hiszen a dobermannról, mint fajtáról csupán az ezernyolcszázas évek végétől beszélhetünk. A türingiai gyepmester Friedrich Louis Dobermann azonban igazán jó munkát végzett. Bár a fajta kialakításáról feljegyzéseket nem készített azt valószínűsítik, hogy a dobermann kialakulásában közrejátszott a rottweiler a kék dog a schnauzer valamint nem fajtatiszta ebek is. Az ezerkilencszázas évek elejétől a tenyésztők igyekeztek a nyak és a fejformát keskenyebbé, kecsesebbé tenni és ez által még inkább megszüntetni a hasonlóságát a rottweilerhez.

Viselkedés és jellem

Vérbeli őrzőkutya. Egyes szakkönyvek szerint a szakterületén ő a világbajnok. Zárt területek őrzését kiválóan látja el. Rendkívül mozgékony sokszor harcias kutya. Intelligenciája révén könnyen és gyorsan tanul. Szeret dolgozni, a mindennapos mozgást igényli. A határozatlanságot, félelmet azonnal megérzi és kihasználja. Ezért szükséges a kemény, határozott fellépés a gazda részéről. Mindamellett megfelelő bánásmód mellett egy engedelmes és hűséges társra lelhetünk benne. A fajta megvásárlása előtt vegyük figyelembe, hogy a dobermannt általában az ugatós fajtájú kutyák közé sorolják.

Általános leírása:
A kutya szikár felépítésű, nemesség és erő sugárzik belőle. Egyes országokban a fülét és farkát kurtítják, míg más régiókban ezt tiltják. Színe: fekete, barna, kék élesen körülhatárolható rozsdavörös színnel.
Marmagassága: 65-70 cm (kan), illetve 63-65 cm (szuka).
Súlya: 30-40 kg.

Erdélyi kopó

2010-03-02T02:11:00.001-08:00

Az erdélyi kopó őshonos fajta, amely a történelmi Magyarországon alakult ki. Eredete a régmúlt századokba nyúlik vissza. Kárpát-medence, mint az erdélyi kopó egyik ősének, a pannon kopónak a környezete, 2000 évvel ezelőtt a maitól eltérő növény és állatvilággal rendelkezett. Nagy kiterjedésű mocsarak, a hegységekből lehúzódó erdőségek, folyók ágai szőtték keresztül-kasul a mai Alföldet. A sűrűségek kitűnő búvóhelyet biztosítottak a vad számára, ezen a nehéz terepen a vadat felverni eleinte még csak rendkívül rátermett vadászkutyákkal volt lehetséges. Ilyen környezetben jött létre a pannon kopó, amelyet ma az erdélyi kopó és a honfoglalás után századokkal később kialakult fürjész vizsla, a mai sárga magyar vizsla legfontosabb ősének tekintjük.

Kárpát-medence strukturális változásai, a mocsarak lecsapolása, a földművelés következtében nagyon visszahúzódott a hegyvidéki erdőkbe, velük együtt a kopókkal való vadászat is a hegyvidéki területekre tevődött át. Ettől kezdve már főleg az erdélyi magyarság gondja volt a kopók tenyésztése és alkalmazása a vadászatokon. Konzervatimizmusuknak a nyugati módszerektől, és a vadászebektől a nyugati vadászebektől való idegenkedésüknek köszönhető, hogy sikerült megőrizni ősi alakjában a fehérjelű fekete-sárga kopót. Kiválogatásuknál a rátermettség döntött és nem a küllem. Az általuk végzett hajtóvadászat orrjóságot, kitartóságot, bátorságot, a nyomkövetést lehetővé tevő éles szimatot, kiváló memóriát és tájékozódó képességet kívánja meg, és ez a követelmény segítette a típus rögzítését.

Itt kell megjegyezni, hogy az erdélyi kopó a gyalogvadászat mestere. A kopós gyalogvadászat azon az elven alapul, hogy a vad általában megszokott váltóin, felfelé a hegyoldalon, többnyire a nyereg irányába menekül a kutyák elől. A vadászok ismerve a vad menekülésének irányát, a vad váltóinál helyezkedtek el, vagy feszítették ki hálóikat, néha vermeket is készítettek, majd a megbeszélt jelre, ami általában kürtszó volt, a fűzérre fűzött kopókat elengedte a hegy lábánál várakozó pecér. A kopók mindaddig csendben kerestek, amíg a vad nyomára, vagyis csapára nem találtak. Amint csapára értek, sajátos és jellegzetes csaholásba kezdtek. Hangjuk magasan csengett, ha apróvad nyomát találták, míg nagyvadnál mélyebb, öblösebb csaholással jeleztek. A kopókat ismerők a csaholásból tudták, hogy milyen vadat hajtanak a kutyák. A két-három, vagy négy egyszerre elengedett kopó hihetetlen összhangban dolgozott. Lassan, lépésről lépésre kerestek, nem űzték, szinte nyomták, terelték a vadász felé a vadat, amely így nem rohant el megszokott csapájáról. Ahogy a vad közelébe értek, kezdték szorítani a vadász felé, fárasztották, lekötötték a figyelmét. Ekkor a vad és a kopók már a vadász előtt küzdöttek. A kutyák "puska alatt" dolgoztak. A kitörni szándékozó nagyvad, amelyet a kutyák már körülkerítettek, rendszerint szembeszállt a kopókkal. A kopók hihetetlenül ügyesen ugrottak félre a támadó nagyvad elől és azonnal újra támadták minden helyzetből mindaddig, amíg terítékre nem került. Ezeknek a kutyáknak ezt az önálló, az ember által úgyszólván nem befolyásolható stílusát, csak az évezredeken keresztül, felhalmozódó genetikai értékek magyarázzák. Ezek a kutyák teljes önállóságot kívántak munkájukhoz, hiszen a vadászat eredményessége rajtuk múlott. Olyan jellegűek voltak a régi magyarországi kopóvadászatok, amelyeknek nemes hagyományairól bőséges anyagunk van a mai napig. Árpád-házi és későbbi uralkodók, az erdélyi fejedelmek országos hírű kopós vadászatokat tartottak birtokaik helyvidéki területein, egészen a XIX. századig, amikor is a klasszikus kopózást az angol falkasport, a lovas falkavadászat váltotta fel. Az erdélyi kopók bevonása ebben a programban eredménytelennek bizonyult, önálló karakterük erre nem volt alkalmas. A kopók alkalmazása a XX. század elejére még Erdélyben is visszaesett. Néhány egyedet 1910-ben törzskönyveztek, 1941-ben pedig az Országos Vizslaklub felhívása nyomán további 27-et. A II. Világháború után a fajta majdnem eltűnt. Közrejátszott ebben egy 1947-es román rendelet is, amely alapján az erdélyi kopóállomány nagy részét kiirtották. 1968-ban sikerült Máramarosszigetről két eredeti kiváló kopót megszerezni és ezzel kezdődött meg Magyarországon a fajta rekonstrukciója. A Fővárosi Növény- és Állatkertben elhelyezett két erdélyi kopó típusa, mérete, ideális fejalakulása, színe, rajza, szőrzete és karaktere ma is etalon. Az erdélyi kopó fajtaleírása a klasszikus kopó felépítését formázza. Konstrukciója teljesen a funkcióra, a vadászatnál megkívánt adottságokra épül, mérete és arányai, továbbá mozgása kitartó, nem annyira sebes, de fáradhatatlan munkavégzést tesz lehetővé. Átlagos magasság 50-60 cm, attól függően, hogy rövidebb, vagy hosszabb lábú változatról beszélünk. Ahogyan a vadászati feladatok csökkentek, ill. ahogy a kopók munkalehetőségei korlátozódtak, sokkal célszerűbbnek tűnik egy egységes közepes típus favorizálása, mint ahogy ezt Szlovákiában is teszik és ennek köszönhetően kopóállományuk egységes, homogén képet mutat. Méretekben jelentősen különböző, sőt úgy a színvariációkkal is tarkított állomány az erdélyi kopófajta variánsainak szélesítése vitatható érdekeket szolgál. Az erdélyi kopó tipikus kopó, nemesen száraz, arányos fejjel, izmos törzzsel, jó csontozattal, szukás feje nem elhegyesedő, finom száraz kopófej. Orrháta egyenes, koponyára enyhén ívelt, arcorri szöge enyhe. Fogazata szabályos, sötétbarna szeme kissé ovális, füle középmagasan tűzött, elékerekedő V-alakú, nem túl hosszú. Farkát nyugalmi állapotban combjához simulóan hordja, futás közben gyakran háta fölé kunkorodva tartja. Orrtükre, körme feketén pigmentált. Szőrzete rövid, 2-4 cm. erős, testhez simuló, de hosszabb, mint a többi rövidszőrű fajtáé. Sűrű, fényes, durva tapintású, tömött. A farokszőrzet az alsó részen jellegzetes kefét alkot. Az erdélyi kopó alapszíne fekete. A szem felett, a pofatájékon, a mellen és a lábakon, továbbá a farok alatt rozsdasárga, vagy cserszínű. A fehér szín jelenléte is követelmény, az alábbi helyek valamelyikén: a nyakon és a mellen nyakkendő, vagy mellfolt formájában, a lábakon, mint kesztyű a homlokon csillagként, a maron foltként, vagy farok végen.

Az erdélyi kopótenyésztésnek helyzete ma még nem mondható rendezettnek, sőt sok tekintetben biztatónak sem. A mai vadászati jogszabályaink az erdélyi kopó klasszikus alkalmazását nem teszik lehetővé, azonban ez a csodálatos ösztönkészletű ősi, nemzeti kutyafajtánk kulturális örökségünk része és kiemelt támogatást érdemel. Jövője a nemzeti kutyafajták megérdemelt helyét kell, hogy biztosítsa számára, persze nem zárja ki, hogy egy-egy példánnyal vadászat terén, ha lehetőséget kap, ne csillogtassa meg tehetségét munkájával felidézve a régmúlt századok klasszikus kopómunkájának hangulatát.

Foxterrier

2010-03-02T02:10:00.002-08:00

A klasszikus angol terrierek mintapéldái: tele vannak energiával, fékezhetetlenek és imádnak civakodni. Ez a foxterrier.

A fajta története, kialakulása
Bár a fajta népszerűsége az utóbbi időben csökkent még mindig az egyik legismertebb a terrierek közül. Származását tekintve eredeti angol fajta. És mind a legtöbb, angolok által kitenyésztett kutyának, a foxterriernek is köze van a vadászathoz. Az ezernyolcszázas években kitenyésztett "foxi" feladata a róka és borz vadászatban való segédkezés volt, mint kotorékeb. Később felismerve sokoldalúságát széles körben elterjedt. Míg kezdetben a simaszőrű változat volt a divat, később a drótszőrű változat vált keresettebbé.

Viselkedés és jellem
A foxi kicsi, de kíváncsi, élénk, éber, jó jelzőkutya.

A terrierek tipikus képviselője, azok jellegzetes makacsságával együtt. Mozgásigényét nem csak hosszú sétákkal, hanem sok-sok játékkal kell csillapítani. Aki egy foxit fogad a házába, az készüljön fel rá, hogy az elkövetkező 15 évben rengeteg időt fog labdadobálással eltölteni.

Bolondos, igazi mókamester. Gazdája sohasem fog unatkozni, mindig képes megnevettetni kétlábú falkavezérét. Bármilyen kicsi is egy foxi, következetes nevelést igényel kölyökkorától kezdve, ha nem akarjuk, hogy a fejünkre nőjön.

Kölyökkorától kezdve minél több fajtársával találkozzon kis foxterrierünk, kölykökkel és felnőtt kutyákkal egyaránt. Így a helyes szocializálás sok kellemetlen kalandtól kíméli meg a gazdát, ugyanis a foxik hajlamosak túlbecsülni magukat, és akár egy falka rottweilerrel is felvenni a harcot.

Megfelelő motivációval gyorsan tanulnak, hiszen rendkívül intelligensek. Nem szabad azonban lebecsülni a foxterrier veleszületett vadászszenvedélyét, és nagy hangsúlyt kell fektetni a behívás tanítására, hogy bármilyen szituációban magunkhoz hívhassuk kutyánkat.

Általános leírása:

A drótszőrű és a simaszőrű foxterrier csupán szőrzetében tér el, a két fajta amúgy mindenben megegyezik.
A simaszőrű foxterrier lehet tiszta fehér, illetve fehér barnás vagy fekete foltokkal, mindenesetre a fehér színű területnek kell dominálnia, akárcsak a drótszőrű foxterriernél. A csíkos, vörös vagy májszínű foltok nem kívánatosak.
Marmagasság:38-39 cm (kan)
illetve 37-38 (szuka)
Súlyuk körülbelül 7-8 kg.

Golden retriever

2010-03-02T02:10:00.000-08:00

Okos, engedelmes tipikus családi kutya. Emberszeretete és vidám természete a világ egyik legnépszerűbb kutyájává tette e fajtát. Nem véletlenül! Ha valaki kemény, könyörtelen házőrzőre vágyik ne őt válasza. Szeretete nem csak gazdájára de általában az összes emberre kiterjed.

A golden a család minden tagjához ragaszkodik. A gyerekek állandó és fáradhatatlan játszótársa. Ez a fajta aktív életet élő a természethez kötődő embernek (családnak) való. Ne tartsuk kennelben.

Általános leírása

Színe: kedvelt a sötétebb aranysárga, de az aranysárga minden árnyalata megengedett.
Marmagassága: 56-61 cm (kan), illetve 51-56 cm (szuka)
Súlyuk 25 és 32 kg közötti.

A Golden retriever eredeti szerepe a vadászat napjainkban már őshazájában, Angliában is visszaszorulóban van. Ma már sajnos többségben vannak a Golden Retriever-ek, mint díszkutyák, elkényeztetett házi kedvencek. Ha nem veszítjük szem elől kutyánk vérében meglévő ösztönös igényeit igazán hűséges, életre való, örökké mosolygó társra találhatunk benne.

Gordon szetter

2010-03-02T02:09:00.001-08:00

Bár a fajta származása legalább a XVII. század elejéig nyúlik vissza, a gordon szetter igazi kitenyésztőjének Alexandert (1743–1827), Gordon negyedik hercegét tekinthetjük. A herceg önálló skót vadászkutya fajtát akart kialakítani, melyet a nehéz felföldi terepviszonyok között is megbízhatóan lehet alkalmazni. Alapvetően ennek köszönhető, hogy egy igazi gordon szetter még napjainkban is erőteljesebb felépítésű, vastagabb csontozatú, mint egy ír vagy angol szetter. Alexander olyan vadászkutyát akart, mely kevésbé kecses és elegáns, de jóval ellenállóbb, kitartóbb, és sokoldalúbban használható, mint a többi szetter fajta. Egy korabeli skót szerző, Markham már az 1600-as években a legkeményebben dolgozó vadászkutyaként dicséri a fekete-kese szettereket.

Egy ma már nehezen ellenőrizhető anekdota szerint a herceg juhászának volt egy fekete-fehér collie szukája, mely olyan jó vadkereső kutya volt, hogy befedeztették a herceg vadászkutyáival, és így alakultak ki a korabeli fekete-fehér szettetek. Alexander idegen kutyák vérvonalait is használta, például Earl of Leicester kennelének kanjaival is gyakran fedeztetett. Mindkettőjüknek sok tricolor kutyája volt, mert jobban kedvelték a fekete-cser színezetű ebeknél a fehér folttal is rendelkező példányokat, mert ezek jobban látszottak a mocsaras vidékeken zajló vadászatok során. Alexander 1827-ben bekövetkezett halála után örököse, George csak 9 évig birtokolhatta a kastélyt, mert Gordon ötödik hercege 1863-ban távozott az élők sorából. E néhány év alatt azonban erőteljesen lecsökkentette az állományt, sok kutyát barátainak és vadászainak ajándékozott. 1836 júliusában, Tattersall híres aukcióinak egyikén 11 gordon szettert kínáltak eladásra; nyilván a kennel maradék kutyáit. Ezen kutyákról pontos lista maradt fenn, korukról, színezetükről, és hogy ki, mennyiért vette meg őket. Egy vörös-fehér példány kivételével, mindannyian fekete-cser vagy fekete-fehér-cser színűek voltak. A legtöbb pénzt egy Young Regent nevű kanért adtak, őt Lord Chesterfield vette meg 72 guinea-ért, míg két négyhónapos kölyökért 15–15 guinea-t adott Lord Douglas és Mr. Robertson.

George halálával kihalt a gordoni hercegi ág, a birtok az ötödik herceg unokaöccsére, Richmond hercegére szállt, aki később Richmond és Gordon hercege lett. A herceg visszavásárolta az árverésen eladott Juno nevű kant, vett mellé egy Bess nevű szukát és Diver névre hallgató retrievert, és újjáélesztette a Gordon Castle kennelt.

Kutyái elsősorban tricolor színezetűek voltak, a kisebb arányú fekete-cser mintázat később teljesen el is tűnt, ugyanis amikor 1907-ben Isaac Sharpe, a Stylish Gundog kennel tulajdonosa felvásárolta Castle Kennel összes maradék szetterét, a dokumentáció szerint mindegyik kutya háromszínű volt.

Akkoriban a gordon szettereket kizárólag munkára tenyésztették. A párosításokat a vadászok tervezték, de persze mindenről be kellett számolni uruknak. Kedvencként egyáltalán nem tartottak szettereket, csak falkában, mint manapság – illetve a rókavadászat betiltásáig – a nagy kopófalkákat. A nem megfelelő egyedeket egyszerűen lelőtték. A XIX. század elejétől, a kutyakiállítások térhódításával azonban egyre szélesebb körben tartottak csak kedvencként akár vadászkutyákat is. 1959-ben, a minden idők első kutyakiállításaként számontartott Newcastle-i versenyen a szetterek első díját egy gordon szetter nyerte, Mr. Jobling Dandy nevű kutyája. 1863-ban pedig, az első Field Trial vadászkutya verseny mindhárom helyezett kutyája gordon szetter volt, melyet akkoriban csak fekete-cser széttérnek neveztek. Mikor 1873-ban megalakult a Kennel Club, hivatalosan is fekete-cser elnevezést kapta a fajta, ugyanis közismert tény volt, hogy sok olyan fekete-cser szetter létezett, melyeknek semmi közük a Gordon Kastély kutyáihoz. Csupán 1923-tól kezdték gordon szetter néven regisztrálni a fajta egyedeit. Ami a fajtaklubokat illeti, az 1888-ban alakult amerikai és az 1891-ben létrehozott angol is a gordon szetter nevet használta. Mivel Gordon hercege Skóciában élt, skót fajtaként regisztrálták a gordon szettert.

XIX. és XX. században a híres és nagy szetter kennelek tulajdonosai nemesek és földbirtokosok voltak, de velük párhuzamosan kezdtek kialakulni az ún. kereskedelmi kennelek.

A mennyiséget tekintve akár szaporítóknak is nevezhetnénk őket, azonban e kennelek tulajdonosai nem disznóólakban, méltatlan körülmények között tartották a kutyákat, hanem fizetett alkalmazottak, szakemberek gondoskodtak az állományról, mint napjaink profi tenyészeteiben. E kereskedelmi kennelek egyike, valószínűleg az első a maga nemében, volt Isaac Sharpe Stylish Gundog tenyészete. Sharpe kereskedelmi társaságot hozott létre, titkárnőt tartott, aki nemcsak az irodában ücsörgött, hanem a kutyákat felügyelte Sharpe távollétében.

A Stylish kennel kb. 200 szetter, labrador, pointer és springer spániel élt egyidőben. Sharpe nemcsak tenyésztéssel foglakozott, hanem vadászszezonban bérbe is adta a kutyákat, két hétre vagy akár egy teljes szezonra. Igény esetén teljes falkát is tudott biztosítani, megfelelő személyzettel együtt. Idővel mát két telepen, Douglas Brae-ben és Inglewoodban is volt kennele.

Egyik híres kutyája, Stylish Ranger 1900-ban született, s egyévesen már megnyerte a Kennel Club Derbyt, 1902-ben pedig a Kennel Club All Age Stake versenyét; később Norvégiába adták el. Ranger egyik fia, Billie, fajtája nagyon szép képviselője. J. Bishop, elismert vadászkutya bíró írta róla, hogy nagyon szép típusú, jó fejű, kompakt, szép színű példány. Isaac Sharpe 1938-ban halt meg, nem sokkal a második világháború kitörése előtt, így már nem élhette meg, hogy Stylish Stagestruck CC címet nyert a Cruft’s-on. Nemsokkal ezután Amerikába került, a Blakeen Kennelbe.

Amerikába egyébként Gordon kastélyából érkezett az első pár gordon szetter, 1842-ben importálta George Blunt a Rake és Rachel nevű kutyát. A korabeli rajz szerint Rake egy nagyjából fehér, göndör szőrű kutya volt, fekete nyereggel. Rachel fekete-cser színű volt, és később Daniel Websternek adták el.

Az Egyesült Államokban a nemzeti fajtaklub munkájának köszönhetően, nem alakult ki a fajtán belül az ún. show és munka típus. A kiállítási győztesek sokszor a munka champion címet is megszerzik, és fordítva. Európa nagy részében, így hazánkban is a gordon szettert elsősorban kedvencként tartják. Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Svájc, Franciaország és Szlovákia rendelkezik nagyobb állománnyal. Hazánkba is több import kutya érkezett, Angliából is, de a magyar állomány még mindig nagyon heterogén képet mutat. Viszonylag kis létszámú, de nagyon jó minőségű a belga és holland populáció.

A gordon szetter kedves, barátságos, eleven kutya. Lakásban is tartható, de mint (egykori) vadászkutya, nagy a mozgásigénye. Szőrzete rendszeres ápolást igényel, hogy ne alakulhassanak ki csomók, elfilcesedett területek.

Komondor

2010-03-02T02:08:00.001-08:00

A fajta története, kialakulása

Származását tekintve ősidők óta a pásztorok mellett szolgáló magyar fajta. Nomád őseinkkel vándorolva védték a legfontosabb vagyontárgyakat, a nyájat, csordát a vadállatoktól és ellenséges emberektől egyaránt. A komondor feladata tehát nem a terelés volt, azt a kisebb kutyák végezték.

Tekintélyes és különleges bundája tökéletes védelmet nyújtott mind a nyári 30 fok körüli hőmérséklet, mind a téli mínusz 30 fok ellen. Bundája páncélszerűen működött az esetleges farkasokkal való ütközetben is. A fajtát a kuvasztól csak a huszadik század elejétől különböztették meg egyértelműen. Ezek után kezdte meg világ körüli hódító útját. Talán nem elfogultság azt állítani, hogy a leglátványosabb fajták közé tartozik. A kutyakiállítások látogatói mindig megcsodálják a hatalmas, különleges szőrzetű komondorokat.

Viselkedés és jellem

Gazdájához feltétel nélkül ragaszkodó, de rendkívül önálló kutya. Évezredeken át önállóan őrizte, amit rábíztak segítséget sem akkor, sem most nem igényel. Mivel nem hízelgő és a cirógatást sem értékeli túl sokra nevelése nem könnyű feladat. Nagy mozgásigénye és területőrzési hajlama miatt semmiképpen nem lakásba való kutya. A vérében van az őrzés. Általában nappal pihen, bár a figyelmét ekkor sem kerülheti el semmi. Éjszaka azonban övé a terep. Habár nem ugatós minden neszre reagál.

Hang nélkül, vakmerően támad. Védett területét sajátjának tekinti és idegen élőlényt nem enged rá. Bizalmatlan. Keresve sem találhatunk nála impozánsabb és bátrabb társat és házőrzőt.

Általános leírása:
Színe fehér.
Marmagassága kanoknál legalább 70 cm, szukáknál legalább 60 cm. Testsúly kanoknál 50-60 kg, szukáknál 40-50 kg. Komoly problémát okozhat a tekintélyes bunda tisztítása. Ha megoldható, a teljes száradásig valamilyen meleg és zárt helyiségben helyezzük el kutyánkat. A fürdetések közötti időszakokban, kiállítási idényben, helyi fehérítés is alkalmazható az elpiszkolódott részeken.

Kuvasz

2010-03-02T02:07:00.004-08:00

A fajta története, kialakulása
A Kárpát-medencében végleg letelepedett magyarok számára az Etelköz végtelen sík sztyeppéi után valóságos Eldorádót jelentett e vadban bővelkedő vidék. A történetírás szerint Árpád itt letelepedett népének hűséges társa valószínileg a komondor, a kuvasz, a puli és az agár volt. A két nagytestű, fehér őrző-védő pásztorkutya a ragadozók, és rablók elől védte a nyájat, kondát, hiszen e feladat ellátására a pásztor nem volt elég éber, sem elég erős. Mátyás király idejében alkalmazták a kuvaszt már vadászatokon is, főleg farkas ellen, hiszen a nyájőrzésből eredően, s mozgékonyságának, acélos izomzatának köszönhetően erre kiválóan alkalmas volt. A fajta rendszeres, tervszerű teyésztése 1905-ben kezdődött. A kuvaszt 1924-ben törzskönyvezték először.

Viselkedés és jellem

Szőrzete erős, hullámos. Jó szimatú, tanulékony fajta, őrző-védő munkára könnyen kiképezhető. Sokan a kuvaszt kiszámíthatatlan, agresszív, "hamis" kutyának tartják, holott ennél a fajtánál is csak rossz, tartásmód rontja el ezt az amúgy normális, kezelhető, gyerekszerető ebet. Rettenthetetlen fajta. Közepesen ugatós, minden kis zavaró zajra azonnal reagál.

Korábban a kuvasz házőrző munkáját úgy vélték segíteni, ha nappal egy-két méteres láncra kötötték, s így a kutyát tehetetlenségre kárhoztatva siettették elvadulását. Múltja miatt- gulyával együtt vándorlás, nagy mozgástér- a láncon való fogvatartást fokozottan rosszul viseli és kihozza az állatból azt a vadságot, ami miatt sokan tartanak tőle. Mint minden fajtának, a kuvasznak is szabad mozgásra és tágas kennelre van szüksége. A kuvasz már a habitusából adódóan egygazdás kutya. A rottweilerhez hasonlóan kemény de nem durva bánásmódot igényel. Tartása könnyű, mert igénytelen, sőt a betegségekkel szemben is hihetetlenül ellenálló.

Általános leírása:
Színe fehér az elefántcsont színű árnyalat megengedhető.
Magas, általában 70 centimétert elérő méretű (a kanok 71- 75 centiméteresek a szukák 66- 70 centisek)
Súlya: 40-52 kg (kan)
illetve 30-42 kg (szuka)

Lablador

2010-03-02T02:07:00.002-08:00

A fajta története, kialakulása

A labrador nem tartozik a régi fajták közé. l822-ben hallottak róla először. Új-Fundlandban dolgozott, halászok mellett. Mivel a vad és szeszélyes partokon a halászbárkákkal veszélyes válalkozás lett volna a kikötés a kutya dolga volt, hogy vízbe ugorván a háló vonókötelét a partra vigye a parton álló többi halásznak, akik azután bevonták a hallal telt hálót.

És míg a partiak a gazdag zsákmánnyal foglalkoztak, a kutya visszaúszott a következő vontatókötélért.
Ő őrizte a hajót, amikor a legénységnek kapitányostul partra szállni szottyant kedve. További kötelessége volt, hogy ha halász gazdája bármit a vízbe ejtett, azt "kihalássza", visszahozza. Így már abban az időben vérévé vált az apportírozás. Kész "retriever" volt, csak mesterségét nem madarakon gyakorolta.

Nem sokkal később a Labrador eltűnt szülőföldjéről. Részben a súlyos helyi adók következményeként, amit kevés halász volt hajlandó megfizetni. Másrészt, megszülettek az angol karanténtörvények, és véget vetvén az importnak, véget vetettek a kutyatartó és -exportáló halászok jó mellékkeresetének is. Szerencsére ekkor már a fajta gyökeret vert Nagy-Britanniában.

Viselkedés és jellem

Bátor, de békés természetű. Rendkívül jól úszik. Vadelhozáskor lendülete és irama olyan, mint a kopóé. Felhasználási területe a vadászat.
A retriever a vadat elhozó kutyák királya, kitűnő vadászkutya. Varázsának legfôbb titka persze abban rejlik, hogy hobbiállatként is ragyogóan bevált. Nagyon intelligens, türelmes, a gyerekeket rendkívül szereti, gazdájához híven ragaszkodik.

Kitartó, fizikailag igen ellenálló fajta, az időjárás viszontagságait jól tűri. Elsőrangú vakvezető. Szeretetreméltó személyisége miatt a családban is tökéletes, a gyerekek bizalmasa, békésen tűri, ha durvábban nyúlnak hozzá, szereti, ha vízzel fröcskölik, hancúrozik a kicsikkel. Sokkal jobban érzi magát vidéki környezetben, mint városi lakásban, de tartása ott sem problematikus.

Általános leírása:
Színe: általában fekete vagy sárga, illetve annak különböző árnyalatai, a lényeg az, hogy teljesen egyszínű legyen.
Marmagassága:
55-57 cm (kan),
illetve 54-56 cm (szuka).
Súlya: 27-32 kg.

Magyar agár

2010-03-02T02:07:00.000-08:00

Őshonos nemzeti kutyafajtánk, amely Magyarországon alakult ki. Eredete az erdélyi kopóéhoz hasonlóan a távoli időkbe nyúlik vissza. Közismert, hogy az agár a legősibb típusú vadászkutya, amelyet az ókori ábrázolások bizonyítanak. Vadászképességei sok évezred alatt igen mélyen rögzültek. Évezredek változatlan vadászati módjai rendkívül, önálló, nagy mozgásigényű típust alakítottak ki, amely képes volt utolérni, és megfogni a menekülő vadat. Sokféle vadra használták, nyúlra, rókára, antilopra, szarvasra, farkasra. Szaglása nem fejlődött ki, arra nem is volt szüksége, hiszen orrát a nagy sebesség miatt úgysem használhatta. Egyébként is inkább akadályozta volna munkájában. Látása viszont annál inkább, ezért szemre dolgozik, és gyorsasága helyettesítette az akkor még nem létező lőfegyvereket. Ezeket a sebes kutyákat a vadászok lóháton követték.

A ma élő agárfajták az angol, orosz, afgán, perzsa, arab, magyar közös őstől származnak, ez pedig az egyiptomi agár. A magyarság Ázsiából Európába vándorlása során minden valószínűséggel keleti agarakkal, ill. agár típusú kutyákkal űzte a vadászatot. A magyarok agarászatának nyomai a Kazár birodalomig nyúlnak vissza. Kárpát-medence növényföldrajzi viszonyai a honfoglalás idejében nem kedveztek az agarászatnak, csak az alföld erdeinek fokozatos csökkenésével kezdett feléledni az agárral való vadászati mód. Első írásos emlékeink is Szent István idejéből valók. Az Árpád-korban a sólymok, kopók, agarak rangja emelkedett az Anjouk alatt ez folytatódott. Mátyás király is szenvedélyesen szerette az agarakkal való vadászatot. Janus Pannonius és Balassi Bálint műveiből ismerhettünk meg olyan utalásokat, amelyek agarakról, ill. a velük folytatott vadászatokról szólnak, felidézve a nemes passzió hangsúlyos értékét. A török hódoltság idején számos keleti jellegi agár került Magyarországra, így az arab agár, a szlouki, genetikai átütő erejét sivatagi sárga színét vadászkutyáink megőrizték.

Agarászat a törökök elvonulása után is megmaradt, népszerű vadászattá vált. Nagyon népszerű volt a nemesség körében, ugyanakkor nemesi kiváltságot is jelentett. Az agarászat lassan sport-jelleget öltött és sajátos nyelvezetével a feudális Európa kedvenc szórakozásává vált.

Idézzük fel ezeket a magyar kifejezéseket, amelyekkel annak idején olyan találóan fogalmazták meg az agarak munkájának eges fázisait. Így pl. az agarakat füzérre és nyeregre szoktatják úgy, hogy a ló mellett szíjra fűzve nyugodtan, biztosan járjanak. A corka páros agáreresztő szíj. Az agarat vadászatra nem idomítják, hanem hajszolják. A hajsza megkezdése előtt a nyulat bemutatják az agaraknak. Ha egy napon több hajsza van, az agár elfárad, kifullad, kiállott. Fiatal agarak esetében, ha a hajszolás után elfáradva abba hagyják az üldözést, és a ló mögé vonulnak, azt mondják elzüllöttek. Az agarak szemre hajtanak. Ha a nyúl kipattan, kigördül a vackából, az agarak utána iramodnak, felveszik, majd beérik. Az első agár vág rajta, s miután ilyenkor a nyúl oldalt ugrik, az agár túlfút rajta, elhajtódik. Ha a nyúl irányváltoztatásával közelebb kerül a másik agárhoz, reá hajlott, ez az agár átveszi a nyulat a másik átadja. Ha az agarak utolérik, elébe kerülnek, forgatják. Ha az agár a nyúl várható fordulásának irányába mozdul, akkor kertel. Ha a nyúl felbukik és az agár átszalad rajta, a nyulat átszárnyalja. Védőagár az, aki nem engedi, hogy az elkapott nyúlhoz a többi hozzányúljon. Győzős agár az, amely a hajsza elején lassabban hajt, majd futását fokozatosan gyorsítja. A sebes agár ennek ellenkezője. Zsinórban hajt két agár, ha egymás mellett iramodnak, kolbászt csinál, ha egymás mögött futnak. Orrán viszi a nyulat, ha hamar fordítás nélkül kapja el. Nyeregbe szorul az agár, ha elfáradva a ló mögé húzódik.

Magyarországon az agarászat aranykora a XVIII. és XIX. század volt. Erre lehetőséget nyújtott a fantasztikus vadbőség. Ez az időszak a XX. század elejéig tartott. Egyre nagyobb mértékben kezdték keresztezni a magyar agarat az angollal olyannyira, hogy a XX. század végére megcsappant rendkívüli módon a fajtatiszta magyar agár. Átalakuláson ment keresztül, de azért megőrizte magyar őseinek kiváló belső tulajdonságait, ellenálló képességét. Igaz, hogy egy kicsit gyengébb és fáradékonyabb, sőt sérülékenyebb lett, viszont fordulékonysága, gyorsasága növekedett, így a versenypályán növekedtek esélyei.

A magyar agár minden esetre jellegzetesen terepagár volt az angol versenyagárhoz képest. Az anglomániának, ill. versenyszellemnek volt egyenes következménye, hogy az agár vesztett eredeti típusából és nagyon nehéz feladat elé állította a későbbiekben azokat, akik a fajta megmentését tűzték ki célul.

A II. Világháború a magyar állatállományt is megtizedelte. Egészen 1963-ig a fajtát sokáig eltűntnek kezelték, ameddig a közeli Károlyi uradalomból származó Nagyecseden felbukkant néhány eredeti példány, velük indult meg újra a tenyésztés. 1966-ban az F.C.I. önálló fajtaként fogadta el a magyar agarat. Azóta számos nemzetközi sikert ért el a fajta, Európa több országában kedvelik és tenyésztik. Minden okunk meg van arra, hogy a fajta népszerűsége és további növekedése folytatódjon.

Küllemét tekintve a magyar agár egy erőteljes testalkatú, izmos, jellegzetesen vágtázó felépítésű. Frontja, arányai és szögellései és instabilitása mind a gyorsaságra és állóképességre predesztinálják. Mérete 65-75 cm. Az angol agártól elsősorban erősebb csontozata és kissé szélesebb feje és az angolénál nagyobb, kissé vastagabb füle különbözteti meg. A koponya erős, széles, az arcorri rész erőteljes, de nem durva és nem elhegyesedő. Fogazata erős, szabályos, álkapcsa hatalmas, orrtükre feketén pigmentált. Szemei sötétszínűek, tekintete élénk, értelmes. Törzse lapos és mély, hasa felhúzott, farka hosszú, csánkig ér. Bőre finom, szőrzete rövid, testhez simuló, télen aljszőrzet is borítja. Egykori jellegzetes színe a borsósárga cirmos változattal. Ma már majdnem minden agárszín megengedett, de nem kívánatos a kék, az orda, a barna és a fekete-cser. Mint őshonos nemzeti kutyafajtánk, mindenképpen különleges figyelmet és támogatást érdemel.

Magyar vizsla

2010-03-02T02:06:00.001-08:00

Megszokhattuk már, hogy a fajtaismertetôk egekbe magasztalják az éppen tárgyalt fajtát. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Végülis mindenkinek a saját csemetéje a legkedvesebb. A kutya pedig amúgyis a teremtés csodája.

Nincs ez másként a magyar vizslával sem. Mármint a rövid- és drótszôrûvel. Ôk igazából nem is kutyák. Ôk VIZSLÁK. A szépség, nemesség, intelligencia és a túlcsorduló szeretet analógiája is lehetne e szó.

De lássuk, hogyan is született!

Honfoglaló eleink, mint harcos, nomád nép, szenvedélyes vadászok voltak. Ûzték, kergették a vadat a nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóiké volt a fôszerep. Nem volt ez a vadászszenvedély öncélú. Nem is a hússzerzés volt elsôdleges célja. A vadászat felkészülés a harcra. Meg kell tervezni, fel kell vonulni, a vadat tôrbe kell ejteni, mint majdan az ellenséget. S ügyesedik a vadász is, aki bizony nem nélkülözheti az adott terephez, vadhoz legalkalmatosabb ebet sem. Így esett, hogy e hûséges társaik szintúgy honfoglalók lettek.

Volt közöttük egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínû, néha barna, néha foltos jószág. Ez kiváltképpen jó orrával tûnt ki. Addig keresgélt, kutatta nagy lelkesedéssel a vadat – elsôsorban apróvadat – (vizslatott, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak, az idôben felkészülhetett egy jó nyíllövésre. Az elejtett vadat aztán fel is vette s átadta a vadásznak. Jó orránál fogva alkalmatos volt a sebzett vad utánkeresésére is. Következtetéseinket történelmi és néprajzi analógiák támasztják alá. Nos, ez a régen kihalt sárga magyar kopó ôse mai vizslánknak. Megjegyzendô, hogy a többi kontinentális vizsla egy közös spanyol ôsre vezetheti vissza származását, s térnyerésük a középkor végére tehetô, mikor a sörétes puska használata általánossá vált. Látjuk, a magyar vizsla ettôl teljesen eltérô fejlôdési vonal eredménye. Legkorábbi ábrázolását a XII. századi Codex Albensisben csodálhatjuk meg. A pontos, fajtajelleg meghatározására alkalmas rajz egy nyulat álló vizslát örökít meg. Tehát kutyánk már akkor mai vadászati szerepkörében érdemelte ki az ember megbecsülését. Az már csak természetes, hogy kódex irodalmunk egyik legbecsesebb emlékében: Képes Krónikánkban (1358-tól) ismét felbukkan vizslánk ôse. Mivel a miniátor, Hertul fia Miklós tökéletes hûséggel örökítette meg korának viseletét, fegyvereit, bizonyosra vehetjük, hogy az ábrázolt ebek is e kor kutyái voltak. Nem általában kutyák, fajtajelleget mutató kutyák vannak ábrázolva. Több helyen vélhetô, két miniatúrán bizonyos, hogy a kajtárkodó kopó vizsla ôs látható. Mintegy száz évvel késôbb Janus Pannonius így ír: „A vizslákat vagy kajtárkodó kopókat ...”. Ôk a fôúri levelezésben, iratokban emlegetett nyulászó vizslák.

A török megjelenésével felbukkan azok sárga vadászebe, mely a magyarra igen fajzik, ám ez inkább fürjészô „vizsla”. E két fajta keresztezôdésébôl alakul ki végülis az alaptípus. A jó kutyát természetesen nagy becsben tartották, ajándékként is nagy értéket képviselt. 1731-bôl való adat szerint a Zay-Kollonich – féle tenyészetben foglalkoztak komolyan tenyésztésével; igaz, ekkor még gesztenyebarna színûek is voltak közöttük. A XIX. század elsô felére már megállapodottnak tekinthetô a fajta. Gr. Zay Imre emlékezése: „...egy Angliából behozott kannal indult meg a tenyésztés.”. A pointer ekkor még nem létezett, így csak Angliába bevitt spanyol vizsláról lehet szó. Ez elsô említése nyugat-európai vizsla bevonásának a tenyésztésbe. Természetesen a Zay kennelen kívül is létezett a sárga magyar vizsla fehér jegyekkel. 1896-ban Gr. Somssich Pongrácról készült festményen egy zsemlyesárga vizsla is látható.

A XIX. század vége felé megritkul az állomány, s az 1884-ben meginduló törzskönyvezésben hiába keressük a fajtát. Egy-egy versenyen, apróhirdetésben fel-feltûnik, míg végre 1916-ban Thuróczy Tibor a Nimródban felhívást tesz közzé a magyar vizsla megmentése érdekében. 1917-ben 14 db-ot sikerül felkutatni. Törzskönyvezése 1920-ban kezdôdik meg. Elsô standardja 1928. 05. 30-án készült el, ezt ’34-ben módosítják, majd 1936. 06. hóban adja ki az Országos Vizsla Club (OVC), amint azt a Magyar Vizsla Szakosztály tenyésztési irányítója, Puntigam Jenô közlésébôl (A Vadászkutya 1943. 04. 15.) tudjuk. Az FCI 1935-ben jegyzi be a hivatalosan elismert fajták közé.

A II. világháború 85–90%-os veszteséget okozott az állományban. Újra tenyésztése 1947-ben a gödöllôi állami tenyésztelepen indult meg. Az orrjóság javításának érdekében felhasználták a pointert is. Újabb kori sporttenyésztésének történetén végighúzódik az úgynevezett kiállítási- és munkakutya típus problémája. A fajtát tenyésztô, használó ember feladata kell legyen e káros jelenség megszüntetése.

Másik vizsla fajtánk, a „drótos”, már századunk tudatos tenyésztôi munkájának gyümölcse. Szórvány adatok utalnak már a XIX. században is drótos sárga vizslákra, mint a rövidszôrû almokban született természetes mutációkra. Ilyen egyedet említenek 1923-ban a Toponáron megrendezett vizslaverseny anyagában.

A fajta tenyésztése körül az elsô felvetéstôl kezdve élénk vita bontakozott ki a Nimród és A vadászkutya hasábjain. Közben folyt a háború.

Vasas József, hejôcsabai tenyésztô, a fajta egyik megálmodója s szülôatyja az 1943. 05. 20-i Nimródban így ír: „Ezelôtt 10 évvel vetettem fel a kérdést Félix Endrének.”, majd „Ezelôtt 4 évvel elhatároztam, hogy megkísérlem a sárga drótszôrû kitenyésztését.” – tehát, 1939-ben! Félix szerint ez: 1941. Ami bizonyos: Vasas írásban, ’42. 03. 27.-én jelenti be indítványát az OVC-nek. S a munka már folyik. Gresznarik László a Nimród 1942. 03. 10-i számában írja, ô is gondolt a magyar sárga drótszôrû vizsla kitenyésztésére, 1941-ben a kiállításon „Láttam, hogy Vasas József úr megtestesítette elgondolásomat, amikor egy magyar sárga vizsla és egy német drótszôrû vizsla keresztezésébôl bemutatta az elsô magyar sárga drótszôrû vizslát.”. Ez volt Csabai Lidi, kit még ez évben Gresznarik megvásárolt. Tôle származik Dia di Selle. Érdekes, hogy Lidi ’41-es bemutatásáról más forrás nem tud. Dia 1941. 06. 6-án került bemutatásra, tulajdonosa Losonczy Gyula.

Az OVC a kezdetektôl tudomásul vette a fajta kitenyésztésére irányuló munkát, ám az egyes képviselôi részérôl megnyilvánuló magatartás nem mindig volt „egyértelmû”. Ám a fajta alighogy megszületett, a háború máris megtizedelte a csekélyke populációt. Ennek maradékaiból kezdi újra a tenyésztést Vasas az 1947-ben Hejôcsabán felállított állami tenyésztelepen. A Csabai és a Selle kennel mellé bekapcsolódik a munkába Br. Bornemissza-Haraska és Kolomán Slimák-Povázia tenyészete.

Az FCI 1966-ban ismeri el önálló fajtaként. Veszélyeztetett, még nem teljesen megállapodott fajtánk. A fej és a szôrminôség tekintetében még sok munka vár a tenyésztôkre. Némileg erôsebb csontozatú, ellenállóbb fizikumú, mint rövidszôrû társa.

Szóval, milyen is a magyar vizsla?

Nyugodtan állíthatjuk, a vizslák között a legintelligensebb, gazdájához leginkább kötôdô, legsokoldalúbb. Szépségével, ragaszkodásával, szinte bárkit képes levenni a lábáról. Nyugodt vérmérséklete, emberszeretete révén bátran ajánlható lakásban tartásra is, fôként a rövidszôrû. A drótos inkább vadászok kezén van, kedvencként nem terjedt el. Ám legyen bármilyen rövidszôrû is, VADÁSZEB, akinek legfôbb örömforrása mégiscsak a vadászat. Aki látta vágtából szoborrá dermedni, vagy sebzett kacsa után vízbe vetôdni, esetleg embermagas gazosban fel-felugorva dolgozni – mert közben a gazdira is figyelni kell! –, ezt az élményt aligha felejti el.

Kifejezetten jóindulatú, kissé érzékeny lelkületû, a durvaságot nem viseli el. Igaz ez a némileg keményebb drótszôrûre is, aki azért egész habitusában magyar vizsla kell legyen.

Vizsláink lényegét legtömörebben a vadász-szájhagyomány fogalmazza meg: „A német vizsla magának vadászik (az angol is!), a magyar vizsla a gazdájának.”.

Nem lehet persze mindenki vadász, aki szereti a vizslát.

Van viszont számos kutyás sport, amit nagy élvezettel lehet vele ûzni. A lényeg a testi és lelki mozgatáson, a szeretetteljes foglalkozáson, bizalmon van.

Kutyával élni életforma. Vizslával különösen. Nála éberebb megfigyelônk, lelkesebb családtagunk, aligha akadhat. Empátiája végtelen. Mikor várakozásteli tekintetét ránk függeszti a bizalom és szeretet mindent betöltô melegségével, mit számít az, hogy a perzsán kicsit koptatta a körmeit? Hogy kilakik a kedvenc fotelünkbôl? De hát mi ülhetünk máshová is. Ô onnan lát jól minket. Lehet persze nevelni. Okosságuk révén, hozzáértéssel, nem is nehéz. A buktató e téren éppen intelligenciájukban keresendô. Biztosítsunk neki elfoglaltságot. Tekintsük partnerünknek, megbízható társnak, nyugodtan beszéljük meg vele problémáinkat. Nem fog kiadni, ô benne soha nem fogunk csalatkozni. Abban azért ne reménykedjünk, legyen bármilyen nagyszájú is, hogy a betörôt feltartóztatja, hacsak nem egy kis játékért, simogatásért!

Máltai selyemkutya

2010-03-02T02:05:00.000-08:00

Az általunk máltai selyemkutya néven ismert, gyönyörű selyemesszőrű piciny fehér kutya több évszázados gazdag és érdekes történelemmel rendelkezik.

Gazdáik között megtalálhatjuk az állatkedvelőket az állattenyésztőket valamint egyaránt kedvenceik a hírességeknek is. Csak néhány fajta ért el az évek folyamán kora sikereket tartóik és a kutyabarátok között mint az elegáns megjelenésű máltai selyemkutya.

A korai történet

Sokan úgy gondolják,hogy a máltai selyemkutya eredetileg Málta szigetéről származik. Ennél azonban sokkal valószínübb, hogy ez a fajta valójában Ázsiában volt honos. A máltai selyemkutya létezésére utaló ókori leleteket - írásokat, véseteket - már az i.e. 5000-2000 évekből találtak.

Feltételezve, hogy a fajta eredetileg Ázsiából származik, az apró állatok valószínüleg a nomád törzsek vándorlásával került a Közel-keletre, majd onnét Európába. Ebben az időben Málta szigete (avagy Melita ahogy akkor nevezték) földrajzi helyzeténél fogva a kereskedelem egyik központja volt és a régészek minden kétséget kizárólag megtalálták a selyemkutya őseinek a maradványait amelyeket valószínüleg cseretárgyként használták a kereskedelemben.

Ahogy a civilizáció fejlődni kezdett Európában úgy megjelennek a fajtára utaló nyomok is. Egy közvetett bizonyíték található Arisztotelész egyik munkájában is ami bizonyossá teszi,hogy a máltai selyemkutya ekkor már megtalálható volt a többi Európában őshonos fajta mellett. Arisztotelész egy fajtát így ír le: "Canis Melitae... apró fajta, amely alacsony termete ellenére tökéletesen arányos." Ebben az időben a fajta a jómódúak kedvenc ölebévé vált és gazdáik mindig elvitték magukkal bárhova mentek is. A máltai selyemkutya szintén nagy népszerűségnek örvendett az ókori rómaiak és görögök között is. Számtalan római és görög edény és cseréptöredék maradt ránk amelyek kicsi, hosszúszőrű kutyákat ábrázolnak.

Az ősi európaiak sokáig azt feltételezték, hogy az apró kutyák a parttól nem túl messze fekvő Szicília szigetéről származnak a nevük (akkoriban Canis Melitae) ellenére. A kor két geográfusa különbözőképpen nevezte a szigetet ami később zavarhoz vezetett. Végül a korai írók egységesen Máltának hívták a szigetet. Így a máltai selyemkutya azon kevés fajták egyike, amely nevét eredeti származási helyéről kapta.

Málta gazdag és nemes történelemmel rendelkezik. Miután a föníciaiak közel 4000 évvel ezelőtt letelepültek a szigeten ,elhelyezkedésének köszönhetően mindig is fontos szerepet töltött be a Földközi-tenger térségében. A szigeten olyan nép született amely egyedülálló képességekkel rendelkezett és egy olyan kutyafajta amely szinte minden más fajtától különbözött. A sziget gazdasága - fekvésének köszönhetően - évszázadokon keresztül zavartalanul fejlődhetett. A máltai selyemkutya már az 1500-as évek körül mint fajtatiszta kutya jelenik meg.

Angliába az első máltai selyemkutyák VIII. Henrik uralkodása alatt kerültek és minden bizonnyal kedvencei voltak I. Erzsébet királynő korának is. (1558-1603) A XIX. sz. közepére a fajta Angliaszerte elterjedt és a selyemkutya résztvevője lett a korai kutyakiállításoknak is.

Az Egyesült Államokban a fajta az 1800-as évek végén tűnik fel az első törzskönyvezés pedig 1888-ra datálható.

Az 1880-tól 1950-ig tartó időszakban a máltai selyemkutyák száma lassan nőtt. De ettől kezdve a fajta népszerűsége ugrásszerűen megnőtt. Az 1990-es adatok szerint az USA-ban a fajta bekerült a 15 legnépszerűbb fajta közé.

Póráz, nyakörv

A kutya szőrzete miatt kerülni kell a fémből készült nyakörveket illetve pórázokat. A fém nyakörv becsípheti, kitépheti vagy kidörzsölheti a kutya finom szőrzetét. A legcélszerűbb egy vékony, műszálból készült nyakörvet venni amihez hasonló anyagból készült pórázt kapcsolhatunk.

Játékok

A máltai selyemkutyák imádnak játszani! Mindenképpen vehetünk műanyag játékokat, amelyek színesek, csörögnek, sípolnak stb. Nagyszerű játék
a kötél csomókkal a két végén, főleg ha egy másik kutya is van a közelben.

A szőrzet ápolása - tömören

Mivel a Máltai selyemkutya legjellegzetesebb része a szőrzet, ennek ápolására óriási figyelmet kell fordítanunk.

Erről a témáról szinte könyveket lehetne írni de most megpróbáljuk összefoglalni a legfontosabb tudnivalókat pár mondatban.

Eszközök: Ne becsüljük alá a kellékek, eszközök szerepét. Mindig csak a legjobbat vegyük! Figyelem! A legdrágább nem mindig a legjobb! Szükségünk lesz fésűre, kefére, ollóra.

Tanítsuk meg a kuytát, hogyan viselkedjen amikor fésüljük! Ehhez a legmegfelelőbb idő amikor már elfáradt és magától is lefekszik. Bár a kölyök kutya még nem igényel sok gondozást, a tanítást ekkor célszerű elkezdeni.

Fésülés: amikor kutyánknak teljes a szőrzete minden második nap keféljük ki. Fésülés előtt használjunk egy-két csepp szőrmeolajat. Mindig a teljes szőrzetet fésüljük át. A fésülést kezdjük a hasi részen és innét haladjunk tovább.

Távolítsuk el a csomókat! Ha megpróbáljuk a csomókat kifésülni csak kitépjük a szőrt, ezért különítsük el a csomót a szőrzet többi részétől és cseppentsünk rá egy kis sampont, vagy bőrolajat. A csomót ezután szedjük szét ujjainkkal majd végül finoman fésüljük ki! Ez a művelet nagy türelmet igényel a gazda és a kutya részéről egyaránt. Sohase vágjuk le vagy ki a csomót mert csak üres folt marad a helyén. Fürdetés előtt az összes csomót távolítsuk el a szőrzetből mert a víz csak megkeményíti azokat.

A szőrzet mosása: az, hogy hányszor mossuk meg kutyánkat függ attól, hogy kiállítási kutyáról vagy csak házi kedvencről van szó valamint a környezettől ahol a kuyta él. Természetesen egy olyan kutyát amely sokat van a szabadban többször kell fürdetni. Általában hetenként, másfél hetenként mossuk meg kutyánkat. A sampon után mindig használjunk kondícionálót. A kutyánk fülét tisztítsuk ki ha szükséges fürdetés előtt és helyezzünk kis vattát a fülekbe: hogy az felszívja a bekerülő nedvességet ami később fertőzésekhez vezethetne. Csak azután használjunk sampont, hogy a kutya egész szőrzete vizes. A samponnal tökéletesen mossuk át a kutyát majd a sampont teljesen mossuk ki a szőrzetből. Ügyeljünk arra, hogy sampon ne kerüljön a szembe. A sampon kimosása után használjuk a kondícionálót, hagyjuk a szőrzetben állni, majd mossuk ki tökéletesen. A ph érték miatt mindig használjunk kutyasampont.

Mosás után szárítsuk meg a szőrzetet, erre a célra megfelelő egy átlagos hajszárító is.

Orosz Agár

2010-03-02T02:03:00.001-08:00

Az orosz agárnak nemcsak megjelenése, hanem múltja is kifejezetten arisztokratikus. Francia krónikák már a XI. században megemlítik a hosszúszőrű barzojt, I. Henrik és Bölcs Jaroszláv lánya, Jarovszlavna hercegnő házassága kapcsán. Számtalan írásos emlék bizonyítja, hogy az orosz arisztokrácia évszázadok óta tenyésztette ezeket a lenyűgöző vadászkutyákat. 1260-ban, az első cár idejében a novgorodi nagyherceg udvarával kapcsolatban említik a nyúlvadászatot barzojjal, mint a társasági szórakozás egy formáját. 1519-ben II. Krisztián dán király ajándékozott barzojokat a francia királynak. Rettenetes Iván (1533–1584) is nagy híve volt a fajtának, több száz barzojt tartott udvarában. 1635-ben született az első könyv a barzojról, mely a fajtával való vadászat szabályairól, mikéntjéről szól.

A német szerző Alekszej Mihajlovics cár (1645–1676) szolgálatában állt, az ő megbízásából írta művét. 1650-ben már mai értelemben vett fajtastandard is létezett a barzojról. Az orosz agár tenyésztése és a farkasvadászat az első cárok idejétől kezdve egészen a jobbágyság eltörléséig, 1861-ig az arisztokrácia nemzeti sportja volt. Hatalmas birtokokon, több száz jobbágy alkalmazásával folyt a barzoj tenyésztés. 1861 előtt, de még utána is, egészen az 1917-es orosz forradalomig, hihetetlen energiát és pénzt fordítottak a tenyésztésre és vadászatra. Valószínűleg egyetlen fajtába sem invesztáltak olyan hatalmas összegeket, mint azt az orosz arisztokrácia tette a barzojjal.

A távoli vidékekre különvonatokkal érkezett a vadásztársaság, a vagonokban több száz lóval, kutyával, sátrakkal, külön konyhával. Egy-egy vadászaton több száz barzojt is használtak, akiknek ugyanennyi foxhound és ember segédkezett. Miután a csapat, vagy jobban mondva sereg megérkezett a kiszemelt terepre, ahol farkast véltek felfedezni, térképeket tanulmányoztak, terveket készítettek, majd kezdődhetett a vadászat. A hajtóknak kellett felverniük a vadat a kopókkal, és az erdőből nyílt terepre űzni, ahol a vadászok lovon várakoztak, mindegyikük három-három orosz agárral (legtöbbször két kan és egy szuka alkotta a triót.) Amint meglátták a vadat, elengedték az agarakat, melyek képesek voltak elfogni, megragadni és leszorítva tartani a farkast, míg a vadászok a helyszínre nem érkeztek. A farkasokat megkötözték, majd a vadászat végén gyakran előfordult, hogy nem ölték meg, hanem ismét szabadjára engedték őket.

A napóleoni háborúk és a jobbágyság eltörlése közötti időszakban új, nyugati fajtákat is megpróbáltak keresztezni a barzojjal, ennek köszönhetően 1873-ban már nagyon kevés igazi, régi típusú barzoj létezett. Ebben az évben alakult a Birodalmi Szövetség, hogy megőrizze és továbbtenyéssze az orosz agár klasszikus típusát. E társaság tagja volt Miklós nagyherceg, az akkori cár nagybátyja és Artem Boldareff, egy igen vagyonos földbirtokos is. E két férfiú vezetésével a Szövetség tagjai minél több régi típusú agarat kutattak fel, és a tenyésztés során megpróbálták megőrizni ezt a típust.

A típus meghatározása igazából nem könnyű és egyértelmű feladat, ugyanis az oroszul gyorsat jelentő elnevezést szinte ugyanolyan tág értelemben is használták kutyákra vonatkozóan, mint angol nyelvterületen a „hound” szót. Ráadásul egy olyan hatalmas országban, mint az orosz agár szülőhazája, a különböző régiók kutyái valamelyest alkalmazkodtak a helyi terephez, klímához illetve vadászati követelményekhez, így az állomány messze nem volt homogén megjelenésében. Egy-egy hatalmas kennel tenyésztőjének gyakran saját elképzelése volt a fajtáról, melyet nem kívánt feladni. Ez a korabeli heterogenitás napjainkban is érezteti hatását.

Bár még napjainkban is vadásznak nyúlra és rókára orosz agárral, a fajta eredeti funkciója a farkasvadászat. Az 1800-as években azonban már elkezdett csökkenni a farkasállomány, a nyúl- és rókaszőrme iránti kereslet viszont egyre nőtt, így természetesen ezekre a vadakra is használták a barzojt. Ráadásul nemcsak arisztokraták tartottak agarat, hanem jóval szegényebb emberek is, akiknek egyszerűen a mindennapi megélhetéshez volt szüksége a nyúlhúsra.

Peter Semcsenkov hosszú éveket töltött a fajta eredetének kutatásával, és egészen a XV. századik tudta visszavezetni a barzoj(szerű) kutyák származását. Sajnos nem számított politikailag korrekt tenyésztőnek, így kutatásait leállították. Ennek ellenére több kortársa is egyet értett azzal, a barzojt elsősorban farkasvadászatra használták. Sőt, egy 1867-es cikk szerint az orosz agár még a medvével is képes volt felvenni a harcot!

Egy 1890-es cikk arról számol be, hogy sok orosz erdőt szinte elárasztották a vaddisznók és medvék, de e gyors és erős kutyák sokat segítenek visszaszorításukban. Newcastle hercegnője maga is kedvelte az orosz agarakat, sőt rendszeresen publikált a fajtáról, de nem csupán orosz szerzők műveit ismételte. Az Our Dogs 1899. január 14-i számában jelent meg egy igen érdekes cikke az egy évvel korábban Oroszországban tett látogatásáról, melyet azzal a kívánsággal zár, hogy reméli, hamarosan visszatérhet a fajta szülőhazájába, és igazi farkasvadászatok tanúja lehet még.

Napjaink orosz agara nem sokban különbözik őseitől; ezt korabeli felvételek is tanúsítják. Külleme és nemes jelleme egyaránt szinte változatlan maradt. Bár egykoron elsősorban vadászati képességeit tartották fontosabbnak, szépségére és temperamentumára is figyelmet fordítottak. Bár a barzoj életkörülményei rengeteget változtak, napjainkra is igazi arisztokrata maradt.

Pekingi palotakutya

2010-03-02T02:02:00.003-08:00

A pekingi palotakutya, avagy az oroszlánkutya – általánosságban így hívták Kínában a kisméretű császári kedvenceket – hosszú és előkelő múltra tekint vissza. Számos kínai használati tárgyon és műalkotáson szerepel, és több kínai legenda is kapcsolódik hozzá. Az ábrázolásokon látható négylábúak feltűnően hasonlítanak a mai pekingi palotakutyához, annak kissé groteszk, stilizált változatának tűnnek. A kínai kultúrkör fontos része a kapuőrző oroszlánpár is, melyeket Fo-kutyáknak is neveznek. Az egyik legenda szerint Buddhát sok apró oroszlán vette körül, melyek veszély esetén óriásivá nőttek, és megvédték urukat. Mivel a kutyatartás magától értetődően egyszerűbb, mint az oroszlánoké, az állatok királyát inkább „kutyabőrbe bújtatták”, vagyis a kínaiak megpróbáltak oroszlánszerű ebeket tenyészteni. Az első törpekutyák állítólag a Tang-dinasztia alatt (618-907) bukkantak fel a pekingi császári palotában, habár már az Erh-ya is megemlít egy rövidpofájú ebet – „pai” – melyet a hölgyek kikocsizás közben az ölükbe vettek, amúgy pedig az asztal alatt volt a helyük. Az Erh-ya egy korabeli enciklopédia, melynek pontos keletkezési dátumát viták övezik, de valószínűleg az időszámításunk előtti hatodik században írták, illetve állították össze. John Vlasto szerint az első palotakutyák északról, Mandzsúriából érkeztek Pekingbe. Mandzsúriában a törpekutyák neve „ha-pa” volt, ami szó szerint „asztal alattit” jelent. Ehhez tudni kell, hogy a kínai asztalkák nagyon alacsonyak voltak, egy mai pekingi palotakutya még éppen kényelmesen elférne alattuk. I.sz. 90-ből is fennmaradt egy feljegyzés, mely szerint az a türkmén fejedelem, aki kínai hercegkisasszonyt vett feleségül, Kou-cu császárnak két törpekutyát küldött ajándékba, melyek csupán 19 cm magasak voltak.

Természetesen legendák is magyarázzák a pekingi palotakutya kialakulását. Az egyik szerint az állatok királya, az oroszlán a varázserdőben sétálva, megállt egy tó partjánál pihenni, és amikor inni akart, a víz tükrében meglátta egy gyönyörű selyemmajom képét, és azonnal beleszeretett az aprócska jószágba. De kisvártatva nagyon elszomorodott, mert eszébe jutott milyen nagy a méretkülönbség közöttük. Teltek-múltak a napok, de az oroszlán szerelme semmit sem változott, ezért a hatalmas állatot megsajnáló tündér varázspálcájával olyan kicsivé varázsolta az oroszlánt, mint a selyemmajom, így beteljesedhetett szerelmük. A történet másik változata szerint a pekingi palotakutya az oroszlán és a majom frigyéből született lény. De van olyan legenda is, mely szerint egy gonosz varázslat által lótuszvirággá varázsolt kínai hercegkisasszony és egy mókussá változtatott királyfi házasságából született a pekingi.

A kínai oroszlánkutyának elsőként Marco Polo (1254-1324) hozta hírét Európába. A velencei kalmár útleírásaiban a nagytestű ebek mellett a kicsi, aranyszínű, császári oroszlánkutyákat is megemlíti. De nem minden uralkodó tartottak kutyákat, a Ming-dinasztia alatt (1368-1644) például tilos volt kutyát vinni a palotába. De a feljegyzések szerint 1622-ben már oroszlánkutyát kap ajándékba Kang Hszi császár. Szakértők szerint biztosan állítható, hogy a fajta azon formája, mely a XIX. század második felében Angliába eljutott, a Csing-dinasztia alatt (1644-1911) alakult ki. 1908-ig, amikor a dalai láma meglátogatta az utolsó kínai császárnőt, és nem sokkal annak halála előtt több oroszlánkutyát adott át neki, a dinasztia minden uralkodója kapott ajándékba törpekutyákat Tibettől.

Kína utolsó, özvegy császárnéja, Cu-Hszü (1835-1908) nagyon részletes leírást hagyott ránk – pontosabban az angol H. Compton egy barátja révén szerezte meg ezt az írást – a palotakutyákról; szinte a mai standardhoz hasonlatos fajtaleírásnak is nevezhetjük. Eszerint az oroszlánkutyának kicsinek kellett lennie, nyaka körül dúsan bolyhozott, pompás palásttal, fekete orcával és bozontos mellkassal. Homloka boltozatos volt, szeme hatalmas és csillogó, két mellső lába görbe, „mivelhogy nem óhajt messzire vándorolni, sem pedig elhagyni a császári fölség környezetét”. Szőre az orszlánéhoz volt hasonlatos, vagy aranyló sárga színű, vagy pedig a csíkos sárkányra emlékeztetett. Cu-Hszü szenvedélyes tenyésztőnő volt, több száz kutyája volt a palotákban. Pontos utasításokkal szabályozta a kutyácskák táplálását és tenyésztését: cápauszonyt, szalonkamájat és fürjbegyet fogyasztottak.

Ha egy kutya beteg lesz, írta a császárnő, dörzsöltessék be a havasi leopárd tisztára szőrt zsírjának balzsamával, itassék meg egy findzsa medvebogyólével, amelybe háromcsipetnyi rinocéroszszarv-reszeléket oldottak, továbbá tetessék rá foltos pióca.

Akadtak olyan időszakok, amikor a Tiltott Város palotáiban több ezer palotakutya élt. 4000 eunuch gondozta őket, a kölyköket rabszolganők szoptatták. Az oroszlánkutyák tenyésztése kizárólag a császári család kiváltsága volt. Egy-egy főméltóság ugyan ajándékba kaphatott palotakutyát, de azzal a kikötéssel, ha az illető esetleg elhalálozna, örökösei kötelesek visszaszolgáltatni a kutyát a császárnak. A palotakutyák tenyésztése a Tao Kuang időszak alatt tetőzött (1821-1851). Nem vezettek ugyan törzskönyvet, de léteztek úgynevezett Császári Kutyakönyvek, melyek a legkedveltebb kutyák illusztrációit tartalmazták. Ezeket gyakorlatilag képes fajtaleírásként használták, ilyen kutyák tenyésztésére kellett törekedni. Kína utolsó császára, Pu Yi (1906-1967) nem volt nagy kutyabarát, általa be is fejeződött a felügyelt tenyésztés a palotában.

A pekingi palotakutya mai megjelenési formája az angolok műve. A XIX. században sajnos a háború tette lehetővé, hogy az első palotakutyák eljuthassanak Európába. Nagy-Britannia és Franciaország újfent összefogott Kína ellen, és 1860-ban betörtek Pekingbe, megszállták a várost és szétrombolták a nyári palotát, a császár kénytelen volt Jeholba menekülni. Az egyik épületben a betörő katonák rengeteg kutyatetemet találtak; szegény jószágokat inkább megölték, mintsem a gyűlölt ellenség kezébe kerüljenek. A császár egyik nagynénje, aki már nem menekült el, öngyilkos lett: holttestét 5 palotakutya őrizte.

John Hay tengernagy, az angol hajóhad főparancsnoka vette magához ezeket az életben maradt ebeket. Kettő közülük Richmond hercegéhez került, aki ekkor éppen Pekingben tartózkodott, Hay pedig kettőt tartott meg magának. Az ötödik palotakutya, a Looty nevű szuka Dunne tábornagyhoz került, aki Angliába visszatérve Viktória királynőnek ajándékozta. Sir Landseer festménye erről a kutyáról ma is Windsor kastélyának egyik falán látható. Looty luxus körülmények között élt a királynő mellett, egészen 1872-ben bekövetkezett haláláig. Looty kitömött teste ma is látható a londoni Természettudományi Múzeumban.

Richmond hercegének hitvese a maga két kutyájával és még további Kínából behozott ebekkel megalapította az első európai pekingi palotakutya-tenyészetet, a Goodwood kennelt.

Mrs. Minna Loftus Allen férje 1893-ban hozott Angliába egy újabb példányt, a Peking Peter nevű kant. Lopott jószág lehetett, az eladó szerint közvetlenül a pekingi palotából származott.

Mrs. Minna Loftus Allen 1896-ban további kutyákat importált: Pekin Prince-t és Pekin Princesst. Mindkettőjüket egy eunuch lopta ki a császári palotából. Ebben az évben Mrs. Douglas Murray is beszerzett két másik példányt: Ah Cumot és Mimosát a hölgy Kínában kereskedő férje szerezte. A Crufts kiállításon 1900-ban indítottak külön osztályt a fajtának, de még akkor is csak egy kutyát neveztek, Sir Edgar Boehm Pekin Yen nevű kutyáját. 1904-ben megalakult az önálló angol fajtaklub, és 1910-ben a Kennel Klub hivatalos fajtaként ismerte el a pekingi palotakutyát.

A pekingi palotakutya testsúlya a hivatalos fajtaleírás szerint nem lehet több 5,5 kilogrammnál. Az albinófehéren és a májbarnán kívül minden szín megengedett és egyenrangú. A pekingi mozgása méltóságteljesen, lassan gördülő lefutású.

Pumi

2010-03-02T02:02:00.001-08:00

A magyar pásztor terrier

A pumi a hazai fajtáink közül villámkarriert futott be a kilencvenes évek közepétôl. Ezt a tendenciát leginkább kutyakiállításainkon mérhettük le, ahol gyakran hatvannál is több „pamacskagylójú” esélyes közül kellett kiválasztania a bíráknak a gyôzteseket. Ez hozzávetôleg azt jelentette, hogy a legkedveltebb külföldi fajták nevezési létszámával vetekedett a pumis mezôny. Mi az oka ennek a hirtelen fellendülésnek? A pumi tenyésztôk, és tartók egy része valamire nagyon ráérzett. A pumi csak akkor emelkedhet ki üde szigetként a kutyafajták szinte kimeríthetetlen választékot nyújtó tengerébôl, ha valami különlegeset tudnak nyújtani a kutyát vásárolni óhajtó rétegnek. Ezek a pumisok jelentették a derékhadát azoknak a lelkes kísérletezôknek, akik elvetették a magvát a terelôkutya versenyeknek hazai berkeinkben. Még ôk sem gondolták elôre, hogy ez a magonc ilyen buja hajtásba kezd. A puminak ez a közeg az igazi táptalaj, itt érzi magát elemében. A terelés az igazi kihívás, az igazi hivatás. Óriási lehetôség a fajtában feszülô kimeríthetetlen energia kiaknázására, megzabolázására. És a pumik bizonyítottak. A terelôversenyeken, a terelési ösztönpróbákon a hajtófajtáink közül a legbiztatóbban szerepeltek.

Honnan ez a robbanásközeli vitalitástöltet a pumiban? Minden valószínûség szerint az ereiben csörgedezô terrier vér a felelôs ezért. A XVII.–XVIII. században a merinói juhokat hazánkba kísérô francia eredetû, terrier jellegû terelô kutyafajták a pulival keresztezôdtek. Így jött létre a pulinál rövidebb szôrköntöst viselô, álló, a felsô harmadától bicsakló fülû eb. A puli utolérhetetlen intelligenciájából egy jó adag ötvözôdött benne a terrierek nyughatatlan, izgô- mozgó természetével. E mixelés a terelômunkában szinte párját ritkító „koktélt” eredményezett. Számos pásztorember munkája során az ilyen típusú ebekre esküdött, volt aki azonban a mudi jellegûeket, vagy a puli terelésben jártas példányait helyezte elôtérbe. Mindenféle lábasjószág mellett megállja a helyét. Nem riad vissza a nagytestû kérôdzôk, így a marhák megzabolázásától sem. A pásztorok szerint a legnehezebben kordában tartható disznókonda mellé találni sem lehet ideálisabbat a fajtánál. A pumi elsô híres tenyésztôje az írott krónikák tanulsága szerint gróf Festetics Samu. Néhány fénykép is megôrizte az utókor számára néhány szép pumiját. Ekkor 1909-et írnak. A 20-as évek elejére teljesen elkülönül a pulitól, s mint önálló fajtát mutatják be a kiállításokon.

A már említett 1990-es évek közepéig tulajdonképpen egy kevéssé ismert, a kiállításokon csekély létszámban felvezetett fajtaként jellemezhetjük a pumit. Náluk is megemlíthetjük a mudikról szóló írásunkban már taglalt skandináv jelenséget. Északi barátainknál hihetetlen népszerû, szívesen fogadott hazánkfia a pumi. Egyik leghíresebb képviselôjük Miklós, a finn tulajdonban lévô agility világkupa gyôztes kutya. S ha már ennél a XXI. századi sportnál tartunk érdemes egy kicsit megállni. Kis túlzással a pumi erre született, már ha nincs lehetôsége a terelésre. Szélvészgyors, fordulékony, termetéhez képest hihetetlenül ruganyos. A mindent elsöprô lelkesedés, tenni akarás következtében sokszor egyfolytában csahol az akadályok fölött repkedve. Ez az állandó kommentálása a pályának a nézôk számára roppant mókás. Ha a felvezetôje eljut kutyájával arra a szintre, amikor már tökéletesen irányítható, akkor nehéz nála eredményesebben szerepelni. De a vérét pezsdítô, kissé csökönyös, önfejû terrier vért nem egyszerû mindig kordában tartani. Sokszor nagyon lelkes, nagyon menne, szinte egyszerre akarja „felfalni” a pályát, csak nem mindig az elôírt irányban. A legnagyobb kihívás az agility-ben, hogy a kutya, gazda összhang mûködôképes legyen.

E fajta képviselôi is megmutatták már magukat a televízió, és a film világán keresztül a közönségnek. A népszerû Kuckó címû gyermekadás társmûsorvezetôje sokáig egy Ancsa nevû pumi volt. Minden idôk egyik leghumorosabb magyar filmjében, az Indul a bakterházban választani sem lehetett volna odaillôbb figurát, mint a pumit. Ô alakította a Bundás névre hallgató világcsavargó kóbor ebet.

A hétköznapi életben a pumi inkább kertes házba javasolható, de ahol a nagyfokú mozgásigényét kielégíteni hajlandó a gazdi, ott emeletes házban is tartható. Rendkívül éber, elsôrangú jelzô, házôrzô eb. Figyelmét semmi el nem kerülheti. Még egy madár sem repülhet el a telek felett anélkül, hogy ne figyelmeztesse: „ez bizony az én birodalmam.” A pumi vásárlása esetén jó ha mérlegeli a leendô tulajdonos, hogy ne a Mézga családból ismert Máris szomszéd típusú emberek éljenek közvetlen közelében, mert a fajta „bôbeszédûsége” miatt sokszor nem kívánt látogatójuk lehet. A színválaszték hiányára sem fogható a pumi vásárlás elôtti tanácstalanság, hiszen szürke, fekete, fehér, fakó árnyalatokból válogathatunk. Az ideális testmérete 40–45 cm, ami elôrevetíti, hogy nem túl nagy „fogyasztású” ez az eb. Szôrzete több ápolást igényel, mint a mudié, de különösebben nem megterhelô. Fôleg a kiállításra szánt példányok felkészítésére kell nagyobb gondot fordítani. Az ideális ápolása a kézzel való trimmelés lenne, de ezt nem teszi lehetôvé minden egyed szôrminôsége, s ilyen esetben bizony az olló is elôkerülhet.

A betegségekkel szemben ellenálló, egészséges fajtát vállalók a pumiban hosszú életû, nem mindennapi társra, egy hamisíthatatlan fazonra lelhetnek.

Boston terrier

2010-03-02T02:01:00.002-08:00

A Boston terrier nem tartozik a legismertebb fajták közé: elsô pillantásra gyakran összekeverik a francia bulldoggal, és csodálkoznának, ha tudnák, eredetileg ez a kedves kis társasági eb is harcikutya volt.

Bár amerikai fajta, kialakulása pontról pontra megegyezik az angol bullterrierével. A korabeli tenyésztôk egyazon „anyaggal” dolgoztak, mégis küllemileg két teljesen különbözô fajtát hoztak létre. A kutyaviadalok sajnos Amerikában is igen népszerûek voltak, s a Boston környéki munkások az Angliából behozott, angol fajtájú kutyákat nem azért keresztezték, hogy új, amerikai fajtát hozzanak létre, hanem hogy kielégítsék a harci kutyák iránti egyre növekvô keresletet. Bulldogokat és korabeli fehér angol terriereket párosítottak, éppen úgy, mint a birminghami James Hinks, az angol bullterrier „feltalálója”.

A Boston terrier kialakulásáról egészen pontos adataink vannak, részletes leírások maradtak fenn a fajtát megalapozó egyedekrôl. A Boston terrierek ôsatyjának Robert G. Hooper Judge nevû kutyáját tartják, akit 1880-ban vásárolt a szintén bostoni William O’Brien-tôl. Judge apja angol bulldog volt, ô maga 32 font súlyú, nyomott orrú, erôs, izmos felépítésû jószág volt, hosszabb lábú, mint egy bulldog, csíkos színû, de arcorri részén hatalmas fehér folttal. Fejét szögletesnek, kockaszerûnek írták le, ennyiben már hasonlított a fajta mai megjelenéséhez. Judge Edward Burnett (Southboro, Massachusetts) tenyészetében született, anyja, Gyp egy 20 fontos, szintén kissé szögletes fejû kutya volt. Fiával fedeztették, és az ebbôl a „házasságból” született Well’s Eph már egy sokkal rövidebb lábú kutya volt, 28 fontos testsúllyal. Arckifejezését a „békaszerû” szóval jellemezték. Eph felesége egy 20 fontot nyomó, Tobin’s Kate nevû szuka lett, kölykük, Barnard’s Tom 22 font volt az elsô dugóhúzó farkú jószág. Miután fedezôkanként alaposan kivette a részét a tenyésztésben, gazdája sajnos inkább viadalokon kamatoztatta kutyája képességeit. Tom utódai közé tartozik Barnard’s Mike, akinek az anyja Kelly’s Nell volt, kurta farkacskával és kidülledô szemekkel. Tom és Mike nagymértékben hozzájárult a fajta mai küllemének kialakulásához, de fontos megemlíteni Townsend’s Springet is, aki csupán 12 font súlyú volt.

A Judge-Tom vonalba újabb import kutyákat is bevittek, például a Skóciából érkezô Perry Dogot, aki viszonylag könnyû felépítésû bulldog volt. Az idegen kutyák felhasználásánál fontos szempont volt a kis méret, ez is hozzájárult a mai testalkat rögzítéséhez.

1878-ban, egy massachucetts-i kiállításon már szerepelt Barnard’s Tom és az akkoriban szintén nagyon híres Atkinson’s Tobey. Bár a bullterrierek osztályába sorolták ôket, nem igen illettek oda a maguk gömbölyû fejével, ezért hogy valamivel mégis megkülönböztessék ôket, American Bull Terriernek nevezték ôket. 1889-ben a fajta harminc lelkes híve létrehozták az amerikai bullterrierek klubját, az American Bull Terrier Clubot, s egy évvel késôbb már kérvényezték is az American Kennel Clubnál az új fajta elfogadását. Kutyáik a kiállításokon még mindig bullterrier vagy Round Heads (kerekfejû) néven szerepeltek. A bullterrieresek és bulldogosok igencsak tiltakoztak a hasonló név miatt, mely valóban sok félreértést okozott, az AKC pedig még túl fiatalnak találta a fajtát, hogy valóban igazi, új fajtaként regisztrálja az ide sorolt egyedeket.

A fajtát 1891-ban keresztelték át hivatalosan Boston terrierré, hogy tisztázzák a félreértéseket, s új klubot is alapítottak Boston Terrier Club of America-t, melynek taglétszáma egyre gyarapodott, pedig 10 dollár volt a tagdíj, ami akkoriban nagy összegnek számított. 1893-ban végre az AKC is elismerte a fajtát és felvette törzskönyvébe. Ezzel még korántsem ért véget a tenyésztôi munka, sôt, csak ekkor kezdôdött az igazi stabilizálás szigorú szelekcióval és beltenyésztéssel. Vita alakult ki az új fajta kívánatos fültartásáról, s ugyan megegyeztek a fölálló fülben, de a fültípusban is meglehetôsen eltérô ôsök miatt ezt nem mindig sikerült elérni, így sokáig csonkolták a Boston terrier fülét. A méretet illetôen is még elég szórt volt a populáció, a 6 fontos egyedektôl egészen a 30 fontot nyomó példányokig. A standard még napjainkban is három súlycsoportot különböztet meg: 15 font alatti; 15 és 20 font illetve 20 és 25 font közötti kategóriákat különböztetve meg. A maximális súlynak kb. 40 centiméteres marmagasság felel meg. Egy font egészen pontosan 453,6 grammnak felel meg, tehát a Boston terrier súlya lehet hat, vagy éppen tizenkét kilogramm is.

Mikor Amerikában betiltották a kutyaviadalokat, a fajta populációja nem csökkent, mert már normális emberek körében is nagy népszerûségnek örvendett a Boston terrier. Egy Hagerty’s King nevû egyed 2500 amerikai dollárét cserélt gazdát!

Bár már nem harcikutya, azért nem kell félteni, egy Boston terrier tud vigyázni magára. Nemes, finom testalkata és természete miatt a kutyák amerikai dzsentlemenének is nevezik. Mint társasági kutya igen alkalmazkodó. Élénk, intelligens, gyors felfogású, könnyen tanítható. Eredete ellenére egyáltalán nem verekedôs.

Szôre rövid, csíkos (brindle) fekete vagy fókaszínû, fehér jegyekkel. A fókaszín tulajdonképpen feketét jelent, annyi különbséggel, hogy napfényben vöröses árnyalatot mutat. A fej rövid, mérete mindig arányos a testtel és intelligens arckifejezésû. Nagyon fontos a fehér jegyek szimmetrikus, elegáns elhelyezkedése. A szürke vagy májszín kizáró ok, akárcsak az egyszínû fekete, brindle vagy fókaszín, fehér jegyek nélkül. Európában az FCI beosztása szerint a Boston terrier a társasági kutyák (IX. fajtacsoport) közé tartozik, az angoloknál a Utility, míg az amerikaiaknál a Non-Sporting csoportba sorolják. Utóbbi kettô amolyan vegyes „mindenes” társaság, ide tartozik például a dalmata, az angol bulldog és a chow-chow is.

Végül engedjenek meg egy rövid, bár tudom, hiábavaló megjegyzést: ha a pitbullozó, önjelölt szakértôk vették volna a fáradtságot, és csak egy kicsit is belemélyednek a témába, a Boston terrier kapcsán is láthatták volna: a harci múlt nem minden, és egy kétes származású fajta is lehet napjainkban teljesen békés és ártalmatlan. A Boston terrier származását tekintve igen közeli rokona a bullterriernek, mégsem keltették rossz hírét, csupán, mert jó húsz kilóval kisebb diszkriminált társánál – békés természetüket illetôen azonban ugyanannyit mutat a mérleg.

Rottveiler

2010-03-02T02:01:00.001-08:00

Társ, akit komolyan kell venni

Testalkata, magabiztos tekintete, képességei, tekintélyt parancsoló megjelenése egyre több kutyabarátot hódít meg. Az utóbbi 10 esztendőben a rottweiler népszerűsége tört előre a legnagyobb mértékben valamennyi kontinensen.

Pszichikai alkatának megfelelően barátságos, békés alaphangulatú, nagyon ragaszkodó, engedelmes, és szívesen dolgozik. Élénksége, mozgási és tevékenységi ösztöne közepes fokú. Lakásban már csak méretei miatt sem ajánlatos tartani, nem is beszélve egy elhízott Rottweiler esztétikai élményéről!

Tanulékonysága kitűnő. Erős kiegyenlített típus. Kevéssé gyanakvó természete, középszerű támadó ösztöne és igen nagy magabiztossága következtében a külső befolyásokra nyugodtan és várakozóan reagál.
Fenyegetés esetén jól kifejlődött küzdő és védő ösztöne következtében védekezése azonnal előtérbe lép. Fájdalmas külső behatásokat is félelem nélkül visel el. Ha megszűnik a fenyegetettség, a harcos hangulat aránylag hamar elmúlik és békés hangulatba vált át.

Aki úgy határoz, hogy rottweilert vesz maga mellé társul, az legyen tudatában, hogy ez a fajta nem mindenki, nem akárki kutyája. Ha az újsütetű kutyatartó a divathullámnak engedve avagy a "roti" hírnevétől elbűvölve, emellett a fajta mellett határoz, rossz úton jár. Ne felejtsük a Rottweiler olyan társ akit komolyan kell venni. Ha a gazda betartja a fajtával támasztott követelményeket és megtalálja a közös hangot kutyájával olyan barátság alakul ki a rottweiler iránt ami valószínűleg egy életre szól.

A kutya általános megjelenése

A rottweiler zömök, közép nagy- nagy kutya, sem elnehezült, sem könnyű, magasra állított és nem levegős. Helyes arányaiból, enyhén nyújtott zömök és erőteljes alakjából nagy erőre, mozgékonyságra és kitartásra lehet következtetni.

A legfontosabb méretarányok
A törzs hosszúsága, melyet a vállbúb és az ülőgumó között kell lemérni, maximálisan 15%-kal haladhatja meg a marmagasságot.
A kanok marmagassága 63- 68 cm, a szukáké 58- 63 cm. Színe hasonló a dobermannéhoz fekete, helyenként cser- vagy mahagónibarna rajzolattal amely azonban legfeljebb a test egytizedére terjedhet ki.

Története

Rottweilerünk ősei feltehetőleg Germániában, a korabeli római helytartóságban éltek. Abban az időben harci, csordaterelő és hajtókutyának alkalmazták őket. Kutyánk római kori őseit az évszázadok során tenyésztett, majd bevándorolt kutyákkal, a helybeli juhászkutyákkal, valamint buldogokkal is párosították.
Az ős rottweilert kitartása, bátorsága, életrevalósága, intelligenciája, jó őrző- és hajtótulajdonságai alapján tenyésztették. A középkorban a mai Németország területén lévő Rottweilben e római eredetű ebek leszármazottait helybeli juhászkutyákkal keresztezve létrehozták az un. Rottweiler Metzgerhundot azaz a mészároskutyát. Történetéhez hozzátartozik egy 1886-ból származó német céhtábla, amely művészi szinten ábrázol egy mészárost és egy ökröt, amelyet egy jellegzetes rottweiler vezet kötőféken. Ebben az időben a ma elismert fajták közül még nem sok létezett, ezért a rottweiler esetében joggal beszélhetünk "régi fajtáról A rottweiler eredetileg szarvasmarha-terelésre lett kitenyésztve, ezért a mai példányok közül a legtöbb azonnal helyesen reagál, amennyiben alkalmat biztosítanak neki erre A rottweiler a teljesítménye és a különös jelleme alapján egyre ismertebb lett.
A gazdasági változások és a. technikai vívmányok gyors elterjedése miatt, felhasználási területe csökkent, de teljesítménye miatt elfelejteni nem lehetet.

Természet
Mint már talán az előző oldalakból kiderült: Vérbeli örzőkutya! Szükség lehet rá, hogy engedelmességre szoktassuk és keményen bánjunk vele. A törődést meghálálva igazán ragaszkodó nyugodt vérmérsékletű igazi jóbarát válik belőle. A rottweiler magából tekintélyt és erőteljességet sugárzó kutya Azok az emberek, akik szeretik a feltűnést, biztosan nem ezt a fajtát választják. Viszont aki alapvetően jóindulatú, kiegyensúlyozott és nem ingerlékeny kutyát szeretne megtalálhatja a számítását.

Azonban az, aki "mérges kutyát" képzel magának, egy veszélyes kutyát is formálhat belőle és ez a tulajdonsága az ami miatt sokan tudatlanul a "gyilkos kutya" jelzőt aggatták rá, sokat rontva ezzel a kutya tradicionálisan kiharcolt jó hírén.
Mindemellett ahhoz, hogy a rottweilerből egy jó és megbízható őrző- és védőkutya váljék, nagyon egyszerű a "recept": gondoskodni kell arról, hogy a számára kijelölt otthonban jól érezze magát.
Idővel, előbb vagy utóbb felelősséggel átveszi a ház és az ott lakó emberek őrzését és védelmét, mivel ez felel meg ősi védő és őrző magatartásának.
Ha szép minden tekintetben megfelelő társat szeretnénk magunk mellé a szülők megfigyelésével sokat könnyíthetünk a kölyök kutyák kiválasztása alatt felmerülő dilemmákon.

Skót terrier

2010-03-02T02:00:00.001-08:00

A XIX. század Skóciájában a skót terrier elnevezés még korántsem egy fajtára vonatkozott, hanem különbözô terriertípusok egész seregére, melyek rókára és borzra vadásztak, vagy a patkányokat irtották a gazdaságokban. Csak a kutyakiállítások elterjedésével, 1859-tôl próbálták a különbözô típusokat különválasztani. A mai skót terrier ôse 1881-ben a keményszôrű skót terrier (Hard-haired Scotch Terrier) elnevezést kapta, mely két évvel késôbb változott egyszerűen skót terrierre. Ennek ellenére sokáig az Aberdeen terrier megjelölés volt használatos, mivel ez a város akkoriban a skót terrier-tenyésztés centruma volt, innen érkeztek a fajta legismertebb és legsikeresebb kiállítói. 1868-ban, a Yorkshire-i Craven Show-n már önálló osztályban indulhattak a skót terrierek. 1879-ben a Kennel Club Show-n is külön osztályt vezettek be a fajta részére, ezáltal hivatalosan is elismerve a skót terriert. Erre a kiállításra egyébként 15 scottie-t neveztek. 1882-ben megalakult az elsô angol Skót terrier Klub, melynek elnöke J. B. Morrison volt, az elsô skót terrier standard megalkotója. Ez a fajtaleírás, kisebb módosításokkal, ma is érvényes.

Az Egyesült Államokban az elsô bejegyzett skót terrier az 1884 szeptember 15-én született Dake nevű kutya volt. A fajta amerikai meghonosítójának John Taylor-t tartják. Németországban a századforduló táján kezdôdött a tenyésztés, angol import egyedekkel. 1903-ban, Lipcsében állítottak ki elôször skót terriert német kiállításon. A szomszédos Ausztriában 1910-ben regisztrálták az elsô skót terriert, Valerie Auersperg grófnô tulajdonában.

Igen éber, élénk, szilárd idegrendszerű, megbízható és hűséges kutya, de nem tartozik a könnyen kezelhetô és tanítható fajták közé. Gazdáját tűzön-vizen keresztül követi, de olykor tartózkodónak, zárkózottnak mutatkozik, és kifejezetten élvezi függetlenségét. Ennek ellenére érzékeny jószág, még ha sokszor heves és szenvedélyes is. Bár az emberekkel szeretetreméltó és gyengéd, kutyákkal szemben agresszív lehet. Nemhiába „Diehard” az angol beceneve, mely szóval a megátalkodottan makacs és végletekig harcoló egyéneket illetik. Mindezek ellenére a skót terrier jó társa lehet annak, aki megérti és elfogadja nem mindennapi, összetett jellemét. Nagyon jó jelzôkutya, nem kényes környezetére és nagyon élvezi, a ha a szabadban csatangolhat gazdájával. naponta legalább egyszeri alapos mozgatást igényel, kutyákkal játszva vagy éppen labdát kergetve.

A skót terrier kicsi, kompakt, rövidlábú, szilárd felépítésű, erôs csontozatú kutya, testéhez képest hosszú fejjel. Szôre kemény, drótos, ellenáll az idôjárás viszontagságainak. Zömök teste rövid, erôs lábakon nyugszik. Ezek a tulajdonságok, a felálló füllel és farokkal párosulva, szembetűnô jellegzetességei a fajtának. Bátor, magabiztos, méltóságteljes megjelenésű kutya. Nagy, erôs, kis csomagolásban. A felépítést és az arányokat illetôen a túlzások nélküli szimmetria és egyensúly a cél. Egyforma fontosságot kell tulajdonítani a méretnek, a súlynak, a hát illetve a fej hosszának. Marmagassága kb. 10 inch (25,4 cm), hátának hossza pedig megközelítôleg 11 inch (kb. 28 cm). Az ideális súly kanoknál 19-22 font (8,6-10 kg), szukáknál 18-21 font (8,2-9,5 kg).

Szôrzete kemény, drótos fedôszôrbôl és puha, sűrű aljszôrbôl áll. Ezt a szôrzetet rendszeresen trimmelni kell, a kedvencként tartott skótokat géppel is nyírhatjuk ugyan, de ez a szôrzet elpuhulásához vezet. Kiállításon kutyánkat megfelelô szôrben kell felvezetni, hiszen annak szerkezete és sűrűsége döntô szempont lehet a bírálatnál. A szakáll illetve a lábak és a test alsó hosszú szôrzete valamivel puhább lehet ugyan, mint a testen, de nem pelyhes, vattaszerű.

Színe nemcsak tiszta fekete lehet, hanem búzaszínű is, vagy bármely szín brindle (csíkos) változata. Fehér szôr azonban csak a mellkason vagy az állon megengedett, ott is csak igen csekély felületen.

Argentin dog

2010-03-02T01:59:00.002-08:00

Az első látásra félelmetes megjelenésű, hatalmas, hófehér, "csupaizom" kutyát a kutyavilág Bodybuilding bajnokának is nevezhetnénk. Mivel a fajta nagyon fiatal és még nem tartozik az elterjedt kutyafajták közé, sokan nem ismerik. Vannak, akik pedig félreismerik. Vérszomjas fenevadnak, harcikutyának titulálják, pit-bullnak nézik. A "Schwarzenegger-i" külső azonban tankönyvbe illő falkaösztönnel, hihetetlen intelligenciával párosul, ami nem véletlen, ha felidézzük a fajta kialakulásának történetét.

Kialakulás

Az 1920-as években Nores-Martines Antonio és Augustin elhatározták, hogy kitenyésztenek egy olyan vadászkutyát amely helytáll hazájuk, Argentína változatos és kemény terepein. Míg sok, már létező fajta rendelkezett egy, vagy több megfelelő tulajdonsággal e fajták egyike sem birtokolta az összes olyan jellemzőt amit a testvérek kívántak volna. Így 10 fajtát választottak ki, hogy megfelelő tulajdonságaikat egy fajtában egyesítsék.

A tenyésztési folyamat "alapköve" a Cordoba-i harci kutya volt. A "ringek királya" a bullterrier az angol bulldog, a masztiff és a boxer keveréke volt és kitartásáról, erejéről és állóképeségéről volt híres bár gyorsasága és szaglóképessége nem volt a legjobb. Ezzel a már létező keverékkel keresztezték a dán dogot, hogy növeljék a kutya méretét és kialakítsák a fejformáját; a pireneusi pásztorkutyát, hogy létrehozzák a fehér szőrzetet és a különböző éghajlatokhoz való jó alkalmazkodóképességet; az angol bulldogot és a bullterriert, hogy tovább növeljék a kutya kitartását és szívósságát; és a bordói dogot, hogy erősítsék az állkapcsot. A pointerrel a szaglóképesség, míg az ír farkaskutyával a gyorsaság miatt keresztezték. Végül a boxer garantálta a társaságot kedvelő személyiséget és a nagyszerű intelligenciát.

Az argentin dog tulajdonságait gondosan finomították addig, míg az így kitenyésztett kutya teste erős, idegrendszere stabil, temperamentuma pedig kíváló lett. Ezáltal az új fajta a vaddisznó, a puma és a jaguár legelismertebb vadászkutyájává vált. Azzal a céllal tenyésztették ki, hogy helytálljon Dél-Amerika hegyes, nehezen járható területein. Mentálisan az argentin dog fejlett, magas intelligenciával és nagyfokú koncentráló képességgel bír. Ez azonban nem makacsságot jelent, hanem azt, hogy képes kizárni a zavaró tényezőket mialatt feladatát teljesíti. Többek között használnak argentin dogokat, vakok és mozgáskorlátozottak kísérőkutyájaként, nagyon sikeres munkakutyák, ellátnak rendőrségi és katonai feladatokat valamint nagyszerű kutató és mentőkutyák.

Ez a fajta nagyszerű társ. Temperamentuma barátságos és alapvetően emberszerető. Szereti ha simogatják és viszonozza a törődést. Kissé félelmet keltő megjelenése ellenére eltűri az idegeneket is, amíg nem jelentenek veszélyt a saját, illetve gazdája számára nézve. A kutya hamar megbarátkozik a gyerekekkel és szinte mindent eltűr a részükről. A fő problémát a kutyákkal szembeni agresszió jelenti, de ezt korai szocializációval lehet megelőzni. A kutyát meg kell tanítani a helyes ítélőképességre arra, hogy milyen helyzetben milyen viselkedés a kívánatos. Az argentin dog ösztönei erősek, de irányíthatóak.

A fajtával kapcsolatban leggyakrabban feltett kérdések:

Hogyan viselkednek az argentin dogok gyerekek között?
Ezek a kutyák nagyszerűen viselik a gyerekek társaságát. Szeretik a gyerekeket, nagyon toleránsak velük és egy csomó "tortúrát" elviselnek. Emellett ne feledjük; ez egy nagytestű fajta és irányítanunk, szocializálnunk kell őket.

Hogyan viselkedne egy argentin dog kan egy másik kan kutyával?
Nem számít milyen fajtáról van szó a kutyáknak természetes ösztönük, hogy hierarchiát alakítsanak ki a legdominánsabb kutyával az élen. Némi agressziót feltételezhetünk. Általánosságban a kan kutyák a kanokat, míg a szuka kutyák a szukákat próbálják hierarchizálni. Ha két kutyát akarsz együtt tartani a legjobb megoldás ha az egyik kutya szuka a másik pedig kan. Ennek ellenére sokszor előfordul, hogy két azonos, vagy különböző nemű kutya, amely együtt nő fel, képes problémamentesen tovább élni.

Milyen őrkutyák az argentin dogok?
Mindenek előtt ez a fajta vadászkutya. Az őrző tulajdonságaik másodlagosak. Ha az argentin dog megérzi, hogy saját magát, a gazdát a családot vagy jóbarátot valami fenyegeti, védeni fog. Azt, hogy ezt elérjük külön kiképzés nem szükséges, de szükséges megtanítanunk arra, hogy a különböző helyzetekben megfelelően döntsön.

Könnyű-e kiképezni az argentin dogokat?
Igen is, meg nem is. Az argentin dog elég intelligens, de természetéből adódó mohóságát megfelelő irányba kell terelni. A szokásos kiképzési módszerek néha nem eredményesek, de egy kis változtatással általában sikeresek. Általánosságban a szukákat könnyebb kiképezni, de az argentin dogból munkával egy kitűnő munkakutyát nevelhetünk.

Milyen munkakutyák az argentin dogok?
Az argentin dogokat világszerte kipróbálták, mint munkakutyákat, igen meggyőző eredményekkel, amelyek az SchH I-től az SchH III szintig terjednek. Sok kiképző vágyik rá, hogy ezzel a fajtával dolgozzon. Egy Kaliforniában kiképzett kan teljesítette a BH-vizsgát és most készül az SchH I vizsgára. Más kutyák Texas-ban és Kaliforniában szintén elkezdték a felkészülést figyelemreméltó eredményekkel. Emellett Texasban 13 argentin dogot képeztek ki kábítószer felderítésére valamint őrző-védő munkára. Minden hír kiváló eredményekről számol be. Sok kiképző azt mondta, hogyha minden argentin dog olyan volna mint amilyennel éppen dolgoztak, fajtát váltanának. Néhány tenyésztőtől információt kért a rendőrség a fajtával kapcsolatban és reméljük, hogy a közeli jövőben minél több argentin dog fog az Egyesült Államokban hivatalos szolgálatot teljesíteni. Szerte az országban számos kutya áll kiképzés alatt, különböző szinten, különböző kiképzési területen mint pl.: nyomkövetés, engedelmességi gyakorlatok, kutatás és mentés, kísérőkutyák, vadászkutyák stb…

A kennelek kizárólag vadászatra, munkára vagy kiállításokra tenyésztenek-e?
Nem! Az argentin dog még mindig egy "eredeti" fajta, ami azt jelenti, hogy még nagyon közel áll az őseihez, rendelkezik az eredeti ösztönökkel. Úgy hisszük, hogy ez a fajta nagyon sokoldalú és ilyennek is kell maradnia. Bár bizonyos tenyésztők előnyben részesítenek bizonyos tulajdonságokat ez nem azt jelenti, hogy a náluk születő kölykök nem felelnek meg más kihívásoknak.

Szibériai husky

2010-03-02T01:59:00.001-08:00

A fajta története, kialakulása
A szibériai huskyk történelme több ezer évre is visszanyúlhat bár a többi fajtától eltérően szinte semmilyen írott vagy más tárgyi emlék nem maradt fent róluk, egészen az 1800-as évekig. A kutatók megegyeznek a fajta szibériai eredetében, de pontos származási helyét illetően különböző nézetek alakultak ki. A legelfogadottabb nézőpont, hogy a fajta a kelet-szibériai csukcs nép szánvontató kutyája ként terjedt el. Észak-Amerikába az alaszkai területeken keresztül érkezett szibériai szőrmekereskedők jóvoltából. Itt komoly elismerést vívott ki magának, mint egyedüli megbízható közlekedési eszköz az aranyláz idején. A motoros szánok megjelenésével munkája csökkent de szépsége és kiváló versenyszánhúzó képessége miatt népszerűsége folyamatosan nőtt elérve mai elismertségét.

Viselkedés és jellem

A husky rendkívül szeretetre méltó fajta aki egy kis munkára mindig kapható. Erősen él benne a falkaszellem, igazi társas lény. Talán éppen ezért nem nevezhető egyértelműen egyemberes kutyának. A család minden tagját falkatársaként szereti (a családfőhöz hasonlóan). Bár a mérsékelt éghajlat klímaviszonyait is minden további nélkül elviseli a kedvenc évszaka a tél. A hóért rajong igazán otthonérzi magát benne. Különösebb gondozást nem igénylő, igénytelen fajta. Bár csupa izom területvédésre nem igazán alkalmas. Valamennyi szánhúzó fajta közül talán a legszelídebb. A betörő ellen jobb esetben érdektelenséget mutat, rosszabb esetben a tolvaj egy kis játékra is számíthat.

Általános leírása:
A szibériai husky közepes termetű munkakutya, gyors és elegáns mozgású. Mérsékelten tömör felépítésű és dús szőrzetű teste, álló füle és bozontos farka is északi származásra utal.

Színe: a fehér minden árnyalata, de főként farkas vagy ezüstszürke. Lehet rőt, fekete, fekete-fehér, foltoktól tarkított.
Marmagassága: 54-56cm (kan), illetve 51-56 cm (szuka)
Súlya: 16-27 kg közötti

Uszkár

2010-03-02T01:58:00.001-08:00

Nem éppen szerencsés körülmény, hogy a kutyakiállításokon általában tökéletesen feltupírozott tulajdonképpen kutyához nem nagyon hasonlító állatokkal találkozhatunk. Ez a tény könnyen előítéletekkel gazdagítja a szemlélőt elfeledkezvén arról, hogy voltaképpen a világ egyik legokosabb kutyafajtájáról van szó.

A fajta története, kialakulása
Az uszkár származását illetően számos teória látott napvilágot. Valódi eredetét azonban mind a mai napig homály fedi. Az ezerötszázas évektől találkozhatunk a fajtával Angliában, Oroszországban, Németországban és Franciaországban is de hasonlóan nyírt kutyákkal már találkozhatunk az ókori egyiptomi és görög ábrázolásokon is. Az uszkár szó speciálisan magyar, a 30-as évek nyelvújítása alatt jött létre valószínűleg az "úszkál" szóból. Az angol és német nevének (poodle, pudle) jelentését visszavezetve szintén a vízhez való kapcsolathoz jutunk. Így talán feleletet kaphatunk a mai különleges nyírási módok valódi okaira. Feltételezések szerint a vízi vadászatoknál használt kutyák lábát és hátsó részét azért nyírták rövidre, hogy megkönnyítsék számukra az úszást, az ízületeknél viszont a gyulladásokat elkerülendő hagytak szőrpamacsokat. A fejen pedig azért kötötték copfba az uszkár szőrét, hogy a vizes tincsek ne lógjanak a kutya szemébe. Más feltevés szerint azonban e nyírás oka sokkal prózaibb, a gyakran cirkuszban fellépő kutyáknak feltűnést kellett kelteni, amit az oroszlános külsővel értek el.

Schnauser

2010-03-02T01:57:00.002-08:00

A schnauzer három különböző méretben fordul elő.
Megkülönböztetünk óriás, közép és törpe schnauzert.
Származásuk szerint ősi német fajtáról beszélhetünk, amely már a XVI. századtól megtalálható egyes feljegyzésekben. Nevük az orrot, pofát jelentő német schnauze szóból ered. A többi fajtától jellegzetes, dús bajusza különbözteti meg.
Szőre rendszeres trimmelést igényel !

Igen sokrétű kutyafajtáról van szó. Míg az Egyesült Államokban munkakutyaként tartják számon addig Ausztráliában és Nagy- Britanniában a haszonkutyák csoportjába sorolják.
Sok közös tulajdonságuk mellett a különböző méretük miatt, természetes, hogy néhány eltérő tulajdonsággal is rendelkeznek.

Az Óriás Schnauzer merészsége nyugalommal és megbízhatósággal párosul, jóindulatú, a gazdához feltétlen hűséges. Nagyon fejlett érzékszervei, intelligenciája, kiképezhetősége, ereje, kitartása, gyorsasága, az időjárás viszontagságaival és a betegségekkel szembeni ellenálló képessége teszi az Óriás Schnauzert egy bátor és kitartó szolgálati és munkakutyává.

Az óriás schnauzer
Színe fekete, szürke

Marmagassága:
65-70 cm (kan),
60-65 cm (szuka)

Súlya: 30-35 kg

A Közép Schnauzer drótszőrű, közepes méretű inkább robosztus mint karcsú, kutya. Tipikus jellemvonásai: Bátor vérmérséklet mely higgadtsággal, jóindulatú természete játékossággal és éberséggel párosul, ugatóssá válás nélkül. Féktelen erő szorult egy kis testbe, csordultig van büszkeséggel. Idegenekkel szemben nem köt azonnal barátságot kissé bizalmatlan. Tartása energikus embereknek valók akik ügyesen kitudják használni és kezelni tudja szinte végtelen hevességét, mozgékonyságát.

A Közép Schnauzer
Színe fekete, szűrke.

Marmagassága: 45-48 cm

Súlya: 18-20 kg

A Törpe Schnauzer talán a legnépszerűbb fajta a schnauzerek között. Okos és fürge kiskutya.
A Közép Schnauzer kicsinyített változata, a törpés megjelenés hibái nélkül. Kis termet nagy személyiséggel. Jellemvonásait a törpe kutyákra jellemző temperamentum és sajátos egyéniség erősíti.
Az intelligenciája, kitartása, elszántsága és ébersége teszi a Törpe Schnauzert egy kellemes társsá és házőrzővé, melyet egy kisebb lakásban is könnyű tartani.

A Törpe Schnauzer
Színe fekete, szűrke.

Marmagassága: 30-35 cm,

Súlya: 5-6kg

Beagle

2010-03-02T01:57:00.001-08:00

Beagle

2008. 07. 22.

A beagle viselkedését és karakterét évszázadok óta űzött munkája, a falkavadászat határozza meg. Ennek köszönheti kiváló szociális magatartását, mely nagyszerű családi kutyává teszi. A beagle nemcsak a falkavezér erejét érzi meg, de a gyerekek védtelenségét is, így szinte végsőkig barátságos a kicsikkel. Jókedvű, kedves, alkalmazkodóképes kutya, de eredeti feladatát sosem feledi, így ha alkalma nyílik rá, mindig hódolni fog vadászszenvedélyének. Olykor némi makacsságra is hajlamos, ami ellentmondásosnak tűnő módon kiváló szellemi képességeinek folyománya: a beagle nagyszerűen dolgozik önállóan, külön utasítás nélkül oldja meg a felmerülő problémákat.

A beagle egyike a legősibb vadászkutyáknak. A rómaiak számos sportot vettek át az antik görögöktől, köztük a falkavadászatot is. A fajta egy régi, tapasztalt tenyésztője, Otho Paget Xenofónra hivatkozva írja, hogy Angliában már a rómaiak előtt tartottak vadászkutya falkákat. Írásos dokumentumok bizonyítják, hogy Pwyll, Wales hercege – Artúr király kortársa – fehér színű kutyákból álló falkát tartott fent. A „hound” típusú kutyákat a mai értelemben vett fajták kialakulása előtt két csoportra osztották: a „gaze” vagy „greyhound” a szemével vadászott, míg a sima „hound” az orrát használta a vad felkutatására. Erzsébet hercegnő korában minden valamirevaló angol gentleman rendelkezett saját falkával, de ekkoriban még nem a róka volt az elsőszámú zsákmány. A nagyobb növésű „buck hound” szarvasvadászatokon segédkezett, a kicsi „beagle” pedig nyúlra vadászott. A beagle elnevezés talán a francia „be’ geule” kifejezésből ered, mely körülbelül tátongó szájat jelent; ezzel a kutya folyamatos hangadására, csaholására utalhattak. De az is elképzelhető, hogy a fajta elnevezése a kutya kis méretére vonatkozik, a régi angol „begele” vagy a francia „beigh”, esetleg a kelta „beag” szó alapján. A XVIII. század közepére a rókavadászat egyre népszerűbbé vált a fiatal nemzedék körében, mely izgalmasabbnak találta ezt a fajta vadászatot. Ekkor a korabeli beagle-nek két típusát különböztették meg: a Southern Hound lassú volt és nehézkes, hosszú fülekkel és mély hanggal, míg a North Country Beagle ennek éppen az ellentettje. A XIX. század közepének egyik híres falkája Essexben élt, Parson Honeywood tulajdonában. Ezek a kutyák jelentik a modern beagle kialakulásának kezdetét, a rákövetkező idők minden híres falkája e kutyák hagyatéka.

Gyakori tévhit, hogy a beagle-t a foxhoundból „kicsinyítették” a tenyésztés során, pedig éppen az ellenkezője történt. A beagle nemcsak a legrégibb fajták egyike, de a bloodhound és az otterhound mellett a legközelebb áll az ősi hound típushoz.

Angliában a beagle marmagasságának felső határa 16 inch azaz 40,64 cm. Az Egyesült Államokban valamivel alacsonyabb, 15 inch a határ (38 cm), ráadásul itt két méretváltozatot különböztetnek meg, a 13 inch alatti és feletti kutyákat.

A falkakutyák eredeti feladata egyetlen vad felkutatása és megállítása volt. Amint az egyik kutya szagot fogott, ezt folyamatos hangadással jelezte, a többiek csatlakoztak hozzá, és ettől a ponttól kezdve csak ezt az egyetlen vadat – akkoriban legtöbbször nyulat – követték. Mivel a nyúlszag kimondottan illékony, a falkakutyáknak nagyon jó szaglással kellett rendelkezni. A falka vagy a vadászok elé terelte a zsákmányt, hogy azok lelőjék, vagy annyira kifárasztotta, hogy maguk a kutyák fogták meg a nyulat. Bár Európában mára már szinte mindenütt tilos a falkavadászat, azért a beagle nem vált munkanélkülivé. Megfelelő kiképzés után számtalan vadászati szituációban megállja a helyét, márcsak kiváló engedelmessége és vezethetősége miatt is. Igazi erőssége a hajtás és a csapázás. Bármilyen vadra használható, ugyanolyan hatékonysággal. Persze az egyes egyedek előnyben részesíthetnek bizonyos vadfajokat, de ez nemcsak a beagle-nél van így. Kis mérete és mély orral kereső stílusa miatt kifejezetten lassan dolgozik, ami számos előnnyel jár a vadászat során. A legtöbb hosszúlábú, csendben dolgozó kutya ugyanis nyugtalanítja a vadat, mivel az nem tudja, mit történik, így pánikszerű menekülésbe is kezdhet. A folyamatos hangadással dolgozó kutya azonban nemcsak a vadásznak jelzi hollétét, hanem a vadnak is, így az lassabban mozogva kerül puska elé, ezért könnyebb felismerni és megítélni, majd szabályos, kontrollált lövést leadni. A beagle másik előnye, hogy mérete és munkamódszere miatt képtelen egy egészséges őzet beérni. Nagyobb kutyáknál ugyanis fennáll a veszély, beérik és megtépik a vadat. A beagle-ből szinte teljesen hiányzik ez a törekvés, nem agresszíven vadászik. Ennek köszönhetően a védekező vad okozta sérülések is elkerülhetőek.

A beagle magabiztos, kitartó, vitális kutya. Megfelelő nevelés és szoktatás mellett kiváló jelzőkutya lehet, de őrző-védő munkára alkalmatlan; egy igazi beagle-től távol áll mindenfajta agresszivitás. Nagyon szoros kapcsolatot igényel gazdájával, aki számára falkatársait is helyettesíti. Egyedül, kennelben tartani a legrosszabb, amit tehetünk vele. Testmérete, könnyen gondozható szőrzete, és nem utolsósorban karaktere kiváló családi kutyává teszi, mely lakásban is könnyen tartható.

Bullmasztiff

2010-03-02T01:56:00.000-08:00

A fajta története, kialakulása

XIX. századi Angliában az orvvadászat sokak számára az egyetlen megélhetési forrás volt. Mivel elfogásuk esetén igen szigorú büntetés várt rájuk sokszor attól sem riadtak vissza, hogy a vadőrökre lőjenek.
Érthető hát, miért próbálkoztak a vadőrök olyan kutyafajta kitenyésztésével, amely veszélyes munkájuk során képes megvédeni őket.
Olyan kutyákra vágytak, amely csöndben, akár órákig is mozdulatlanul lapul rejtekhelyén, majd gazdája parancsára azonnal a vadorzóra rohan és hatalmas erejével földhöz szegezi. Így született meg végül a bullmasztiff, amely a bulldog kitartását és bátorságát és a masztiff erejét és szimatát ötvözte. Mivel feladata rendkívül veszélyes volt, a fajta kitenyésztésébe csak a legjobb fizikumú és idegrendszerű egyedeket vették be. Feltétel volt még a sötét szín, mivel a vadorzókat jellemzően éjszakai ténykedésük közben kellett tetten érni és elfogni, így egészen századunk első évtizedéig szinte kizárólag csíkos egyedek léteztek.

Viselkedés és jellem

Megbízható és éber őrkutya, ugyanakkor végtelenül nyugalmas és csöndes, melynek révén nagyszerű családtag válik belőle. A bullmasztiff az egyik legnagyszerűbb babysitter, akit csak kívánni lehet. A gyerekekkel nagyon türelmes és elnéző. Az idegenekkel szemben általában barátságos vagy közömbös, s higgadtsága, türelme egészen addig tart, amíg szeretteit, otthonát veszély nem fenyegeti. Rendkívüli előnye, hogy ellenfelét nem marcangolja, hanem hatalmas erejével a földre viszi, és ott tartja. Általában hasonlóan türelmes az idegen kutyákkal is. Amíg nem fenyegetik biztonságát vagy tekintélyét, addig rendkívül elnéző fajtársaival.

Egyszerűen nem tűri, hogy bárki megkérdőjelezze elsőbbségét. Különösen értelmesek, bár erős egyéniségük hagyatéka ként néha túlságosan is akaratosak.

Általános leírása:

Erős testfelépítésű, arányos termetű, nagy erőt mutató kutya, amely azonban nem nehézkes.
Természetét élénkség, megbízhatóság, kitartás és éberség jellemzi.
Marmagasság:
kanok: 63,5-68,5 cm;
szukák: 61-66 cm
Súly: kanok: 50-59 kg;
szukák: 41-50 kg

Szín: A csíkos minden árnyalata, a sárga különböző árnyalatai, csak a szín tiszta, egyöntetű és határozott legyen. Kis fehér jegy a mellkason megengedett, más fehér jegy nem kívánatos. Nélkülözhetetlen a sötét pofa, ugyanígy a sötét tónus egészen a szemekig, továbbá a sötét jegyek a szem körül, amelyek együttesen a kívánatos kifejezést biztosítják.

Ir szetter

2010-03-02T01:55:00.000-08:00

A fajta története, kialakulása
A fajta története a XVIII. század elejére nyúlik vissza. Ekkor jött létre az ír szetter, mint fajta, valószínűleg a nagy mezei spánielekből, de feltételezések szerint a végleges külső elnyerésében szerepet játszottak a pointer és más szetter fajták is. Vadászok tenyésztették ki a vadászat megkönnyítésére. Így vált az idők során a vízi vadászat nélkülözhetetlen részévé. Vízimádó, még a jeges tóból is örömmel hozza ki az elejtett vadat.

Viselkedés és jellem

Vidám alaptermészetű, sportos kutya. Csak sportos gazda válassza, mert egy ilyen kutyának legalább napi egy-két óra alapos mozgásra van szüksége. Egy kert, akármilyen nagy is, önmagában nem elég, hiszen kutyánk bolond lenne egyedül körbe-körbe szaladgálni.

De nemcsak fizikai, szellemi elfoglaltságra is szüksége van egy szetternek. Kedves, simulékony fajta, ahány kutya annyi egyéniség. Alapos kiképzés mellett a gazdának nagy öröme lehet benne.

Általános leírása:

Talán az egyik legszebb kutyafajta. Jó formájú és felépítésű.
Az ír szetter szőrzete egyszínű, mély vörösbarna-mahagóni.
Marmagassága: 65-67 cm (kan)
Illetve 58-65 cm (szuka) kb. 63,
Súlya: 27-32 kilógramm.

Ir farkaskutya

2010-03-02T01:54:00.004-08:00

Nagy termete ellenére az ír farkaskutya a legszelídebb ebek közé tartozik. Csendes, nyugodt, jóindulatú fajta. Rendkívül erős és méretéhez képest meglepően gyors mozgású kutya. A durva külső meleg gyermekszerető szívet takar.

E fajta története szorosan összefügg a kelta nép történelmével. Bár az ír farkaskutyák, már jóval a kelták letelepedte előtt éltek Írországban. Annyi bizonyos, hogy az ír történelmet szinte végigkísérik az ír farkaskutyáról szóló legendás történetek.
A fajta őseit a kelták főleg vadászat miatt tenyésztették. A tekintélyt parancsoló, bátor ír farkas hűséges társ volt a vaddisznó a jávorszarvas vagy éppen farkas vadászat során...

A XVII. század végén és az azt követő időszakban nagy éhínség tombolt Írországban, amely nem csak a lakosságot hanem e falytát is megviselte. A szigetről teljesen kipusztultak a farkasok és ez az ír farkaskutyát is feleslegessé tette. A kutyák száma erősen lecsökkent, szinte csak státusszimbólumként maradt meg egyes ír nemesek mellett.

A fajta a XIX. Században kelt újra életre. Az áldozatos tenyésztőmunkának köszönhetően a fajta népszerűsége nőtt. Kialakultak a fajtára napjainkban is jellemző külső és belső tulajdonságok.
Nagy termete ellenére az ír farkaskutya a legszelídebb ebek közé tartozik. Csendes, nyugodt, jóindulatú fajta. Rendkívül erős és méretéhez képest meglepően gyors mozgású kutya. A durva külső meleg gyermekszerető szívet takar.

A világ legnagyobb termetű kutyájának tartják. Több száz évvel ezelőtt állítólag előfordultak a 120 cm magas 80 kg-os példányok is.

Puli

2010-03-02T01:54:00.003-08:00

A fajta története, kialakulása

A puli ősei nagy valószínűséggel ősi magyar pásztorkutyák voltak. Vándorló elődeink a nyájak, kondák, gulyák és ménesek mellett legfőbb segítőiket, a pásztorkutyákat is magukkal hozták a Kárpát-medencébe. A nagy testű komondor és kuvasz rendíthetetlenül őrizték gazdáik vagyonát, míg a puli összetartotta az állatokat.
Az igazi fordulóponthoz az 1900-as évek elején érkezett a fajta. Újra felfedezték a pulit, de nem mint terelőkutya. A külterjes pásztorkodást a belterjes gazdálkodás váltotta fel. Csökkent alkalmazásuk lehetősége a nyájak mellett a pásztoréletben. Bár megtartották ősi munkakörüket is, olyan funkciókat láttak el, amely gazdáik életkörülményeinek megfelelt: Házőrző, személyvédő ebek lettek. A II. Világháború után a fajta elvesztette népszerűségét, amelyet igazából mind a mai napig nem sikerült visszaszereznie.

Viselkedés és jellem

Erről a kutyáról el lehet mondani, hogy csak éppen beszélni nem tud. Szinte mindent megért! A jól nevelt puli nem csak gazdája szavait, de intését, sőt szemeivel kifejezett akaratát is parancsnak veszi, és feltétlen teljesíti.Energikus, mozgékony, nagyon élénk vérmérsékletű, sohasem lusta állat.

Bátor, szinte semmitől sem fél. Ugatós, de kiegyensúlyozott kutya, bár előfordulhat, hogy idősebb korára kicsit kiszámíthatatlanná válik.

Általános leírása:
Szőre kölyökkorban tömött, hullámos, vagy göndör lefutású. Később fürtöket képez, majd erős szerkezetű szalagokat vagy zsinórokat alkot. Szőrköntöse durvább felszőrökből és finomabb pehelyszálakból áll. A két szőrtípus határozza meg bunda jellegét. A szemet ernyőszerűen takarja a fej sűrű szőrzete, így a fej gömbölyűnek tűnik.
Színe: fekete, fehér, fakó és különböző árnyalatai.

Marmagassága: Kanok ideális mérete 41-43 cm.
Szukák ideális mérete 38-40 cm
Testsúly: kanoknál 13-15 kg, szukáknál 10-13 kg.
Szőrét nyírni nem szabad, mert előfordulhat, hogy többé nem nő meg.

Afgán agár

2010-03-02T01:54:00.001-08:00

A szeptember 11-i tragikus terrortámadásoknak köszönhetően pillanatnyilag nincs olyan keleti kutyafajta a világon, amelyik szülőhazája többet szerepelne a hírekben, mint az afgán agár. Afganisztán mindig is a szélsőségek országa volt, földrajzilag, kulturálisan és történelmi szempontból egyaránt – legalábbis a nyugati világ számára.

Afganisztán szoros értelemben vett történelme az időszámításunk előtti hatodik században kezdődik, a perzsa hódítás idején. Fejlett civilizáció kezdett kialakulni a területen, melyet azonban a mongol invázió olyannyira elpusztított a tizenharmadik században, hogy az igazán a mai napig sem tudott regenerálódni. A híradókból mindenki tudja, hogy Afganisztán nem egyetlen nemzet országa, hanem több törzs, népcsoport is osztozik rajta. Ha történetesen békében éltek egymás mellett, akkor idegen erő próbálta hatalmába keríteni az országot. Ha a betolakodót sikerült visszaverni, akkor belső villongások törtek ki. Az afgán agár jelenléte a nyugati világban is a háborúknak köszönhető, hiszen mindegyik korabeli import a brit hadsereg katonái illetve feleségeik által érkezett Londonba.

Lerombolt ország, gonosz történelem: egy csodálatos kutya szülőhazája. Az afgán agár a törzsek és klánok örvénylő masszájából született, a régióhoz hasonlóan teljesen egyedülálló küllemmel, zavaros múlttal, problémás jövővel. A legtöbb ember csupán kiállítási primadonnának tekinti az afgán agarat csodálatos szőre miatt, és nem kérdezi, milyen emberek, milyen célra alakították ki a fajtát. Szerencsétlen módon lenyűgöző megjelenése a nyugati ember számára szinte érthetetlen belsőt takar, szupermodell külseje azonban főleg olyanokat vonz, akik nem fáradnak az agárlélek megfejtésével. Ez a kutya nem hozza oda a papucsodat, hanem megeszi. Hogy miért? Mert így akarja. Akárcsak a törzsek tagjai, akik őseit tenyésztették, nem viseli, hogy uralkodjanak rajta és általában nem úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben hasznos lenne számára. Ezeket a makacs kutyákat az új tulajdonos sokszor nem is veréssel bünteti, hanem egyszerűen kidobja őket a korábban gondoskodást ígérő otthonból – ahogyan számos nyugati ország elfelejt Afganisztán pártfogója lenni az első problémásabb pillanatban.

Könnyebben értjük meg az afgán agár viselkedését, ha tudjuk, milyen célra használták őshazájában. Bár testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. (Az angol „sighthound” kifejezés találóan jellemzi ezt a típusú vadászkutyát.) A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően. Mindenre vadásztak vele, ami csak előfordult a környéken és a vadász meg akarta szerezni: hegyi szarvasra, antilopra, nyúlra, de farkasra, sakálra, vadkutyára, sőt a leopárd egy hegyekben élő változatára is. Az afgán agarat használták arra is, hogy felverje a szárnyasvadat a vadász puskája vagy a sólyom számára, sőt terrierek hiányában neki kellett elintéznie a mormotát is, melyet a hegylakók különösen kedveltek húsa és szőrméje miatt. Mindez nem azt jelenti, hogy minden egyes agarat minden vadra használtak, hanem hogy a fajta képességei lehetővé tették az egyes egyedek szituációnak megfelelő használatát..

Az afgán agárnak nem csupán gyorsnak kellett lennie, hanem kitartónak, fordulékonynak és stabilnak is, hogy a világ egyik leggyilkosabb talaján, durva, kövekkel borított terepen, sőt a hegyekben is addig üldözhesse zsákmányát, míg el nem éri: a vadászat vége a gyilkolás. Afganisztánban mindig is könnyű volt ölni; a legbátrabb harcos lett a törzs vezetője, a leggyilkosabb kutya pedig a falkavezér, akit a törzs még dicsért és jutalmazott is magatartásáért. Az üldözés és a gyilkolás ösztönét napjainkban sem nehéz felfedezni az afgán agárban, főleg kisebb emlősállatok jelenlétében.

Az afgán agár bundája egy viszonylag robusztus, falkavadász típusú testet rejt, mely felépítését tekintve bárhol, bármilyen ősből kialakulhatott. A fajta különlegesen finom, hosszú szőrzete azonban csak nagy földrajzi magasságokban élő vadállatoknál fordul elő; a pofa, a hát és a farok felső részének rövid szőrzete is a sajátságos klíma következménye. Tény, hogy a fajta Afganisztán területén alakult ki mai formájában, de hogy ősei honnan származnak, azt csak találgatni lehet. Két teória – a fajta már évezredekkel ezelőtt létezett Egyiptomban illetve Ázsia sztyeppéin alakult ki –, már megdőlt.

Körülbelül 30 éve érdekes vita bontakozott ki a Dog World c. szakmai hetilap hasábjain az afgán agár és a saluki tenyésztők között. A vitát Mrs. Hope Waters indította útjára egy rövid írásával, melyben egy bírót kritizált, aki kifogásolta, hogy a hölgy egyik salukijának erősen felfelé ívelő, gyűrűs farka van. Mrs. Waters ezt azzal magyarázta, hogy az afgán a saluki leszármazottja, és mint tudjuk, annak ilyen farokkal kell rendelkeznie. Az afgán agár tenyésztők először csupán rossz viccnek tartották az egészet, de Mrs. Waters hitelesnek tűnő érvekkel támasztotta alá állítását. Régészeti leletek tanúsága szerint saluki típusú kutyák már i.e. negyedik évezredben, sőt korábban is léteztek Egyiptomban és Mezopotámiában. Afganisztánban nem találtak ehhez hasonló leleteket, Perzsiában viszont igen, ahova Szíriából illetve Mezopotámiából került a saluki, Tazi vagy arab agár néven. Afganisztánba valószínűleg akkor kerültek agarak, mikor az ország Szíriával és Mezopotámiával kereskedett, Szírián keresztül. A kereskedelmi utakon bekerülő, rövidszőrű kutyák aztán alkalmazkodtak a helyi klímához és vadászati viszonyokhoz. Egyébként Mrs. Waters szerint nem ritka jelenség a salukinál, hogy puha, vattaszerű szőrt növeszt a vállainál és a combján. Ez a szőrzet minőségében különbözik az aljszőrzettől, és néhány esetben kiterjed a fejre és a horpasz tájékára. Ez egyértelmű bizonyíték a saluki és az afgán közeli rokonságára. Szelektív tenyésztésnél ez a szőrzet hasonlítani kezd a sokkal rövidebb szőrű, korai import afgánok szőrére. Egy angol kiállításon egyszer szerepelt egy határozott szakállal rendelkező saluki. A Popular Dogs 1966 márciusi számában egy afganisztáni gazellavadászatról szóló tudósítás olvasható, mely szerint Afganisztánban az afgán agár egyik neve a Tazi, ahogyan a salukit hívják Perzsiában.

Az azonban biztos, hogy az afgán agár a XIX. század második felében jelent meg a nyugati világban. A legkorábbi fennmaradt képi ábrázolás, melyen egy félreismerhetetlen, teljes szőrben lévő afgán agár látható, 1809-ből, Indiából származik, a másolatát 1813-ban publikálták Londonban.

Az első példányok az indiai-afgán határháborúból visszatérő brit katonákkal érkeztek Londonba; néhányukat kiállításokon is szerepeltették, afgán agár néven, de igazi érdeklődés még nem mutatkozott a fajta iránt, egészen 1907-ig, mikor John Barff kapitány Perzsiából, Indián keresztül, hazahozta Zardin nevű kutyáját. Ez az afgán agár csodálatos stílusú, jó szőrben lévő kutya volt, sötét maszkkal, nagy sikert aratott az angol kutyabarátok körében. Zardint további importok követték, néhány példány már az Újvilágba is elkerült, a háború alatt azonban teljesen eltűnt a fajta a nyugati világból. 1920 körülre tehető, hogy Murray őrnagy feleségével, Mrs. G. Bell Murray-vel és Miss Jean C. Manson Skóciába vittek egy csoport afgán agarat, melyet vettek, de lehet, hogy már maguk tenyésztettek a nyolcéves háború alatt Balukisztánban, mely akkor független állam volt Dél-Afganisztán területén, ma Pakisztán része. Ezekből az importokból tenyésztette ki Miss Manson, az őrnagy és mások a Bell-Murray vonalat az 1920-as években.

Amerikai buldog

2010-03-02T01:53:00.001-08:00

A bulldog azoknak az ősi, ázsiai masztiffoknak a leszármazottja, melyek annak idején nomád törzsekkel érkeztek Európába. Ezeket a hatalmas jószágokat olyan nagy és agresszív állatok ellen használták, mint a vaddisznó, a medve vagy a különböző nagymacskák. Ezek az állatok ugyanolyan eséllyel választhatták a menekülés, mint a támadás eszközét; a kutyáknak meg kellett fogniuk és leszorítva egy helyben tartaniuk őket. Az ősi masztiff hihetetlen harckészséggel és bátorsággal rendelkezett.

Föníciai kereskedők i.e. 800 körül vittek Angliába egy barna masztiff törzset. A kelták ezeket a csíkos vagy barnás-vörös behemótokat szarvasmarhák vagy vaddisznók megfogására használták. A mai angol masztiffok és a bullmasztiffok hasonló színűek, és azonos mértékben ettől a törzstől származnak. Időszámításunk szerint 400 körül egy második nagyon erős, kemény masztiff törzs érte le az angol partokat. Ezeket a kutyákat alanónak hívták. Angol mészárosok és farmerek az alanóból alakították ki az első igazi bulldogot. A középkorban a munka-bulldog volt az első olyan kutya, mely „szájzárral” rendelkezett, de ez természetesen nem az állkapocs deformációját jelenti, vagy azt, hogy a kutya fogás közben görcsöt kapott, hanem ez a kifejezés valójában a kutya nagymértékű harciasságára és fogászkészségére vonatkozik. Az igazi bulldog képes volt a hatalmas növényevők üldözésére és megfogására; ellenfele orrába, pofájába vagy torkába ragadott, és képes volt szilárdan tartani, függetlenül attól, milyen hevesen küzdött a bestia és hogy mekkora fájdalmat kell elviselnie a kutyának. A középkorban, Erzsébet királynő idején, de még az ipari forradalmat követően is a bulldogok mindennapi munkája volt lovak, marhák és disznók megfogása, a birtokon, a mészárosnál vagy a bikahecceken. Ha domesztikált állatot fogott meg, a bulldog általában képes volt a harapása által okozott fájdalommal a patás állatot engedelmességre késztetni, mielőtt az még megsebezhette volna a kutyát. Mivel a bika lehajtja a fejét támadáskor, ez lehetővé tette, hogy a kutya megfogja az orrát és így már könnyedén a mészároshoz húzza. A régi munka-bulldogok képesek voltak egy bikát egyetlen hirtelen mozdulattal földre rántani, mivel kiválóan időzítették akciójukat: akkor rántották oldalra a jószágot, mikor az lépés közben éppen nem állt szilárdan. Ehhez persze hatalmas fizikai erő is kellett. Egy tapasztalt, 80 fontos bulldog képes volt egy 1800 fontos bikát la földre rántani.

A bulldogok fő ellenfele elsősorban a bika volt, de használták vaddisznó, oroszlán és más vad ragadozók ellen is. Ezeket a harcokat hívták hecceknek („bait”). Azok a a bulldogok, melyeket medvék és más nagy ragadozók ellen használtak, nehezebbek voltak, mint a csak farmokon, marháknál használt egyedek. Nagyobb ellenfelek esetén a sebesség nem volt olyan fontos, ráadásul a harcok elkerített területen folytak, így a kitartás kevésbé számított. 1835-ben azonban mindenfajta állatviadalt betiltottak Angliában, így az igazi, tiszta vonalú bulldogok nagyon megritkultak a XIX. század közepére. Sokukat masztiffokkal keresztezték, hogy mindennél jobb és nagyobb testőrkutyát hozzanak létre, a maradék állomány egy részét pedig mopszokkal, hogy egy tömör, kicsi, könnyebben kezelhető kiállítási kutyát kapjanak.

Napjainkban az a kutya, melyet angol bulldognak hívunk, ez utóbbi keresztezés eredménye. Őshazájában az eredeti bulldog kihalt a XIX. század végére, de szerencsére Amerikában fennmaradt, ott ugyanis még szükség volt a munkájára, elsősorban a vidéki dél hegyi régióiban. A bulldog megmenekült a kihalástól, mert továbbra is dolgoznia kellett. Ezeken a déli vad tájakon a marhákat és disznókat ridegtartásban tenyésztették, már csak azért is, mert bekeríteni egyenesen lehetetlen volt a földeket, így csak a kemény angol bulldogok tudták befogni a jószágokat. Legkorábban a XVII. században érkeztek munka-bulldogok Angliából az Államokba.

Délen és dél-nyugaton őrkutyaként is használták őket. A XIX. századból, de korábbról is számos történeti feljegyzés maradt fenn a földbirtokokon és ültetvényeken használt nagy bulldogokról, melyeket néha láncon tartottak és rosszfiúk ellen használtak. Olykor a börtönökbe is szabad bejárást kaptak, a cellák és a kerítésfal közötti szabad területen kellett cirkálniuk. Különböző helyi változatok alakultak ki, és így sok nevet alkalmaztak a déli bulldogokra: Old English White, White English, Swamp (mocsári) Bulldog, Backwoods Bulldog, Emglish Pit, Old Country White, stb.

Az 1960-as években azonban az utolsó munka-bulldogok is eltűntek a déli birtokokról, mert már itt is munkanélkülivé váltak. A nagy mezőgazdasági cégek rendezték a terepet, megszüntették a kicsi farmokat, gazdaságokat, és a a mezőgazdasági gépek és járművek lehetővé tették, hogy a farmerek maguk tereljék, befogják és mozgassák a marhákat, kutyák segítsége nélkül. Úgy tűnt, most már tényleg kihal a munka-bulldog.

Szerencsére a fajta néhány elkötelezett híve közös erőfeszítéssel felkutatta az utolsó hegyi bulldogokat és elkezdte tenyészteni őket, nyilvánosságot biztosítva tenyésztési programjuknak, így sikerült megőrizniük a fajtát az utókornak. Napjainkban a fajta két legfontosabb személyisége Allen Scott és John D. Johnson. Tenyésztési munkájuk révén, két fő vonalat különböztethetünk meg, a Johnson típust és a Scott típust. A Johnson típusú amerikai bulldogok nagyobb, szélesebb kutyák, erősebb csontozattal, lelógó ajkakkal, ráncokkal és rövid pofával. Leginkább egy atlétikus, feszes felépítésű, fehér bullmasztiffra emlékeztetnek. A Scott típusú ebek egy nagy, durva, hosszúlábú, fehér pit bullra emlékeztetnek.

Közép Ázsia juhászkutya

2010-03-02T01:50:00.002-08:00

A volt Szovjetunió területéről származó nagytestű, területőrző fajták nem kifejezetten báránylelkű viselkedésükről híresek. Az a széles körben elterjedt gyakorlat sem teszi őket kimondottan kedveltté, hogy kiállításokon éppen az ilyen fajtájú kutyákat látni tucatszámra lekötve egy-egy több méteres láncra, amin aztán naphosszat őrjöngnek emberre-kutyára, mert tulajdonosuk feléjük sem néz – tisztelet a kivételnek. A közép-ázsiai juhászkutya alig több mint tíz éve tűnt fel a hazai kutyás életben. Méretét, erejét és feladatkörét tekintve látszólag egy a sok nagytestű őrkutya közül. De aki valaha is felnevelt egy közép-ázsiai juhászkutyát, örökre a rabja marad, és hallani sem akar más fajtáról.

Akárcsak egy hegyi folyó hömpölygése, úgy nyűgözi le a közép-ázsia ereje az embert. A tévhitekkel, és a megfékezhetetlen vízzel ellentétben, ez a fajta rendkívül nyugodt és kiegyensúlyozott. Megfelelő tartás mellett megbízható társa az embernek, századok óta. A fajta története egyidős a nomád állattenyésztésével, sőt őseit – legalábbis elméletben – a kőkorszakig lehet nyomon követni.

Az ősember a széles bejáratú, tágasabb termekben lakott, míg a négylábúaknak egy kisebb zug is megfelelt, hiszen minden állat méretének megfelelő védelmet keres. A barlangi kutya élelemért cserében az embert és annak barlangját is védelmezte. A közép-ázsiai ősei ilyen őrző típusú, molosszoid kutyák voltak, mely csoport kialakulásának őshazája, pillanatnyi tudásunk szerint, Tibet. Innen terjedtek el ezek a kutyák a nomád törzseket kísérve. A vándor életre való áttéréskor a kutyák „birtokérzete” kényszerűen kiterjedt a gazda alapvető tulajdonára, a jószágra is. Így az őskori masztiff a csorda őrzőjévé vált. A legerősebb, agresszív kutyákat már akkor elkezdték támadásra, hadi használatra szelektálni. Érthető, hogy pontos határ nem létezett a hadi ebek és a csordák őrzői között, hiszen nem választották szét a kutyák tenyésztését.

Közép-Ázsia legtöbb nációja kezdettől fogva elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, így a közép-ázsiai juhászkutya szelekciója a nomád állattenyésztéssel van szoros összefüggésben. A fajtát két hatalmas erő formálta: az emberi élet szükségletei és a táj zord természete. Származási területe óriási, napjainkban Kazahsztán, Kirgisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Oroszország területének felel meg.

Sivatagtól kezdve a száraz szubtrópusi „paradicsomi” körülményeken át, vannak itt mocsarak, hegyek, sztyeppék és agyagos síkságok. Az olykor igen mostoha körülmények ellenére is, szinte mindenütt akad annyi fű, hogy juhokat tarthassanak, így a közép-ázsiaira mindenütt szükség volt. A nyájakat őrző kutyáknak kíméletlen körülmények között kell dolgozniuk. A nappali és éjszakai hőmérséklet különbség olykor a harminc fokot is eléri, a kánikula naplemente után mínuszokba csap át. A kőkemény agyagos részeken a napon szinte parázsként izzik a talaj, mely kémiailag annyira aktív, hogy képes fekélyesre marni a bőrt.

Azonban nemcsak az éghajlat és a talajviszonyok, a helyi flóra is sokszor megnehezíti az állatok életét. A tüskék bozótok, aljnövényzet mellett a sok helyen elterjedt, látszólag ártalmatlan árvalányhaj is sok bajt tud okozni. Bugája hullámzó, ezüstös rétként nagyon esztétikus látvány, de ez a seprűs termés spirálszerűen összecsavarodva ragad az állatok bundájába, melyet annyira összekuszálhat és elnemezesíthet, hogy gyulladás, fekély is keletkezhet.
Mindezzel nincs vége a kutyákra váró megpróbáltatásoknak, hiszen a nyájat fenyegető vadállatokról még nem is beszéltünk. Sokáig a turáni tigris és leopárd is ellenfele volt a közép-ázsiainak, napjainkban „csak” a medve, a hiúz és párduc. A hiénák és sakálok mellett természetesen elsődleges ellenség a farkas. Mindemellett a helyszín sokszor kényszerűségből fakadó állattenyésztési szokásai sem könnyítették meg a kutyák életét. Itt nem volt hagyománya a száraz takarmány gyűjtésének télire, a juhokat egyszerűen átterelték olyan területekre, ahol kevesebb hó volt. Főleg a hegyvidéken gyakori a vándorlás.

Annak ellenére, hogy a közép-ázsiai juhászkutya egyike a legősibb kutyafajtáknak, jelenlegi elnevezését csak néhány évtizeddel ezelőtt, 1938 körül nyerte el. Elterjedési területe a közép-ázsiai köztársaságok: Türkménia, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgízia. A volt Szovjetunió határain kívül Afganisztánban, Kelet-Iránban és Észak-Pakisztánban találhatunk még közép-ázsiai juhászkutyákat. A fajta közeli rokonságban áll a mongol juhászkutyával, a tibeti masztiffal, Afganisztán és Irán juhászkutyáival, a kaukázusi juhászkutyával és a spanyol masztiffal. Eredeti élőhelyén, a helyi viszonyoknak illetve a kutyák rendeltetésének megfelelően különböző típusai alakultak ki a fajtának. Hagyományosan a türkmén kutyákat tekintik a legjobbaknak. Itt található a legtisztább és legegységesebb állomány.

Ezek a kutyák erős testalkatúak, igen masszív csontozattal, széles nagy fejjel, szőrzetük sűrű, erős, rövid, közepes hosszúsággal. Az első fajtaleírást a harmincas évek végén fogalmazták, az ötvenes években tisztázták, majd az 1976-os verzió 17 évig volt érvényben. A jelenleg is érvényes standardet 1993-ban fogadták el.

A fajta 12 éve tűnt fel először a hazai kutyás életben. Mivel az őshazában is különböző típusok alakultak ki, és a tenyésztők a volt Szovjetunió szinte valamennyi területéről hoztak és hoznak kutyákat, ezért szinte az összes változat fellelhető volt a gyorsan növekvő állományban. A kezdeti időszakban talán három típust lehetett megkülönböztetni. Az első nagyon magas, kb. 85 cm, szikár, feszes felépítésű, aránylag vékonyabb csontozattal, hosszú, ék alakú fejjel. A második típusra hatalmas termet, erős, durva csontozat jellemző, széles nagy fejjel, laza felépítéssel; ebből fakadóan az ilyen típusú kutyák hajlamosak a szerkezeti hibákra (beesett lógó hát, laza szemhéj, kifordult, lecsüngő ajkak).

A tenyészet, ahonnan ezek a kutyák származnak, a harci tulajdonságokat helyezte előtérbe, a szépség így csak másodlagos követelmény volt. A harmadik típus kb. 72-78 cm magas, erős, masszív csontozatú, szilárd felépítésű, arányos, felülnézetből téglalap alakhoz hasonló fejjel. Szőrzete rövid vagy közepesen hosszú, mozgása rugalmas, könnyed. Ennél a változatnál a domború agykoponya, a testhez viszonyított kis fejméret, illetve az elkeskenyedő arcorri rész a leggyakrabban előforduló hiba.

Az összefogottabb tenyésztés és a megközelítőleg azonos szemlélet kialakításának köszönhetően mára a típusok éles határai összemosódtak, és a közép-ázsiai külső megjelenése egységesebb. Ez jól lemérhető a néhány éve rendszerint tavasszal megrendezendő, nagy orosz klubkiállításon, ahol a kitűnő minősítésű kutyák nagyjából azonos típust képviselnek. Jellemző rájuk a szilárd, feszes felépítés, erős, masszív csontozat (ez nagyon lényeges!), a tökéletes mozgás és téglalap alakú vagy ehhez közelítő fej. Magyarországon sajnos még mindig látni következetlen bírói döntéseket, és súlyos anatómiai és mozgáshibás egyedeket kitűnő minősítéssel. A tenyésztés egyik sarkalatos problémája az utódellenőrzés. Fontos lenne, hogy csak azon egyedek játszanak meghatározó szerepet a tenyésztésben, amelyek megfelelő minőségű utódokat produkálnak.

Ma Magyarországon a közép-ázsiai juhászkutya nagy zárt területek, gyárak, üzemek, porták és családi házak biztonságos őrzője. Sportkutyának, munkaversenyekre nagyfokú önállósága miatt nem alkalmas. Igénytelen, de a láncon vagy csak kennelben tartást nehezen tűri. Komoly kutya, komoly emberek számára. A közép-ázsiai juhászkutya elsődleges feladata napjainkban is az ember védelme és segítése. Legyen az juhászkunyhó vagy fényes palota, a közép-ázsiai minden támadástól megvédi. Feladata ellátásához a fizikai alkalmasság mellett képesnek kell lennie a területi hovatartozás felmérésére. Eredeti élőhelyükön a kutyák sohasem dolgoztak egyedül, mindig csak falkában. Szükség esetén együttműködtek, segítették egymást.

Napjainkban a fajta munkája új területtel bővül a lakhely őrzése mellett, hiszen személyi testőrként is használják. Ehhez viszont közelebbi kapcsolatot kell kialakítania az emberrel. Egy csorda vagy több ezres juhnyáj mellett gyakran csak „létezett” az ember mellett, végezte a dolgát, sokszor azt sem tudta, mi az a dicséret, kedvesség, hiszen az ember maximum egy kavics célzott dobásával fejezte ki kívánságát. A városi élet ennél jóval szorosabb viszonyt követel meg Ember és kutya viszonya ilyenkor úgy alakul, mint egy falkában; természetesen az embernek kell a falkavezér szerepét betöltenie.

A közép-ázsiai juhászkutyának számos előnyős tulajdonsága van. Tiszteletreméltó külsővel rendelkező, erős kutya. Hatalmas és fenséges. ő nem feláll – felemelkedik, nem fut – száguld, és nem harap – leterít. Egy kifejlett kutya egy felnőtt férfit könnyedén elbír a hátán; persze hamar tudtunkra adja, ő nem hátasló. Kitartó és fáradhatatlan, akármeddig követi a biciklit vagy lovat. Nagyon erős az idegrendszere, nem ég ki a hosszú munkától, folyamatos megerőltetéstől.

Nagyon nyugodt kutya, nem ugrabugrál a lábunk alatt, nem szaladgál ugatva fel-alá, nem lehet zavarba hozni. Nagyon igénytelen, lakásban és kertben egyaránt jól érzi magát. Igen értelmes kutya, hiszen évszázadokon át önállóan kellett döntéseket hoznia munka közben. Hátrányai talán éppen ebből adódnak. Hajlamos a makacsságra, és manapság nem mindig szerencsés, ha önállóan hoz döntéseket.

Későn érő típus, testileg és szellemileg egyaránt, másfél évesen ne várjunk még tőle tökéletes munkát. Mivel a fajta farkasölő volt, nem kedvelte a más típusú kutyákat sem, így a városban egyrészt emiatt, másrészt a területőrzés miatt is fokozottan agresszív lehet más kutyákkal, mert a sétáltatás során az ismert területet sajátjaként kezelheti. Az ilyen agresszív magatartást időben észre kell venni és megváltoztatni. A kölyökkel kicsi korától kezdve lehet és kell foglalkozni, hiszen mindent megtanul, de túlságosan is okos ahhoz, hogy azt is megtanulja, hogyan bújjon ki a tiltások alól.

Sohasem fogunk unatkozni nevelés közben! Ne feledkezzünk meg a friss benyomások és információk szükségességéről, ezek a „vitaminok” a kutya értelmi fejlődése számára.

Kifejezetten akadályt ugrani nincs értelme megtanítani, mert alapvetően idegen számára ez a viselkedésforma, de ha rájön az ízére, könnyedén átugrik egy kétméteres kerítést is, amire ugye semmi szükség, Amint megvannak a kölyök szükséges oltásai, a közép-ázsiainál fokozottan érvényes, hogy minél többet legyen kutyakölykök társaságában. Ha túl agresszív lenne kortársaival, vigyük kiegyensúlyozott felnőtt kutyák közé, akik hamar rendre utasítják. Ne féljünk, nem fogják bántani a kölyköt, csak tudtára adják, mit nem szabad.

Német juhászkutya

2010-03-02T01:50:00.001-08:00

A világ legnépszerűbb és legsokoldalúbb kutyafajtájának a története a múlt század végén, egy szép őszi napon kezdődött a Rajna völgyében. Egy fiatal nehézlovassági segédtiszt, Max von Stephanitz, éppen a közeli hegyekben gyakorlatozott csapatával. Max, aki csupán édesanyja miatt választotta a katonatiszti pályát, pedig valójában szívesebben lett volna gazdálkodó, unatkozva bámult lefelé a völgybe. Nem mondhatni, hogy ott valami különös történt volna: egy pásztor terelte nyáját a legelőn keresztül. A juhok mozgását, megálljanak-e vagy továbbmenjenek, balra forduljanak-e vagy jobbra, két kutya irányította, szinte minden parancsszó nélkül, pusztán gazdájuk gesztusai alapján. A harmincéves katonatisztet lenyűgözte a látvány. A pásztor mint egy főparancsnok irányította a sereget, a birkákat, két lovas futára, a kutyái segítségével. Ilyen pontosságnak eddig csak katonai hadgyakorlatokon volt szemtanúja. Max von Stephanitz életében az állatvilágot eleddig egy papagáj képviselte, s kutyákkal csupán a nyeregből lepillantva került kapcsolatba. A rajnai “pásztoróra” folyamán azonban azonnal felismerte a két pásztorkutya különleges képességeit: engedelmességüket, intelligenciájukat és teljesítőképességüket. Ilyen állatok neki is kellenek, határozta el, minden áron, még ha saját magának is kell kitenyészteni őket, mert pénzért esetleg nem tehet szert rájuk. Hamarosan el is kezdte keresni az ideális pásztorkutyát, de sokáig nem talált megfelelő példányokat, olyan nagy volt a különböző helyi változatok száma. Hogy minden idejét a nagy feladatnak szentelhesse, Stephanitz 1898-ban otthagyta a katonaságot is. Igaz, erre az is kényszerítette, hogy nyárspolgár környezete nem nézte jó szemmel egy színésznővel kötött házasságát. Miután a felső-bajor Kottgeiseringben hatalmas földet vásárolt és kialakította Haholz-Wieshof nevű családi birtokát, szert tett első juhászkutya kanjára is. 1898 január 15-én vásárolta az akkor három éves Hektor Linksrheint egy frankfurti tenyésztőtől, Sparwassertől. A 200 márkáért vásárolt Hektort Stephanitz később átkeresztelte Horand von Grafrath-ra. Horand egyes törzskönyvi számával minden német juhászkutya ősatyja. 61 centiméteres marmagasságával, szép vonalaival és nemes fejével szinte már megtestesítette az ideális tenyészcélt. Egy évvel korábban Stephanitz vásárolt már egy nőstényt is, az ismeretlen származású Freya von Grafrath-ot, őt azonban csak később vette fel a törzskönyvbe.

Házasságkötése, otthonteremtése és a tenyésztés megkezdése után, 1899 április 22-én Karlsruheban alapítja meg Max von Stephanitz barátaival a Juhászkutya Egyesületet (Verein für Schäferhunde). Társai őt választják meg elnöknek. Az Egyesület legfontosabb feladata a megfelelő tenyészanyag kiválasztása volt az igencsak vegyes juhászkutya-társaságból: a különböző szín- és szőrváltozatok mellett a fellelhető kutyák fül- és farok tartása is a legkülönbözőbb képet mutatta. A társaságnak sokat kellett küzdenie a fajta kialakításában a farkast is felhasználni kívánó törekvések ellen. A farkas párti tábor a kutyák nemes alakját és számtalan betegséggel szembeni ellenálló képességet várta a keresztezéstől, Stephanitz azonban nagyon helyesen felismerte, hogy a farkas vér csak csökkentené a fajta kitartását, bátorságát és kezelhetőségét.

Stephanitz és az egyesület tagjai alapvetően két helyi változatból kiindulva kezdték munkájukat. A thüringiai vonalat álló fülű, farkas szürke kutyák képviselték, melyek viszonylag kicsik és durva megjelenésűek voltak, de munkakutyák a javából, hatalmas aktivitással. A másik, nagyobb és erősebb kutyákat képviselő vonal Württembergből származott. Az SV növekedésének köszönhetően – 13 taggal alakult, 8 évvel később már 1215 taggal büszkélkedhetett – a két típus hamar összekeveredett és az állomány lassan homogenizálódott. Max von Stephanitz, aki a német juhászkutya fajta alapjait megteremtette, 1936 április 22-én távozott az élők sorából. Végzete nem érte váratlanul, rossz ómennek tartotta, hogy halála előtt néhány nappal meghalt kedvenc kutyája, Egga, akárcsak édesapjának halála előtt annak nagyra becsült papagája.

A Stephanitz és néhány elkötelezett tenyésztő és pásztor alapította SV mai szemmel is meglepően profi módon működött megalakulásától kezdve, Stephanitz vezetésével, de annak ’36-ban bekövetkezett halála után is. Az SV első elnöke egyszerre volt romantikus és realisztikus – talán ez volt a siker egyik titka. “A mai ember számára a kutya iránti szeretet az utolsó híd Földanyához”, írja Stephanitz, de a következő idézet is tőle származik: “Abból az igyekezetből, hogy saját fajtánk érdekében cselekedhessünk, születnek a tenyésztői egyesületek; mivel ezeknek nagyobb hatásköre van, nemcsak helyileg tudnak cselekedni.” Az SV tagjainak egyetlen, de Stephanitz hitvallását hűen tükröző mondatra kellett megesküdniük: “A juhászkutya tenyésztés, munkakutya tenyésztés, mindig is munkakutya tenyésztésnek kell maradnia, különben többé már nem juhászkutya tenyésztés.“ Ez az elv szerencsére ma is érvényes, sőt most van csak igazán jelentősége! A német juhászkutya olyan fajta, melynek egyedeiben mindig is ott lappang a született munkakutya, s ha “csak” családi kutyaként él, akkor is folyamatosan foglalkoztatni kell. Ez a kutya egyszerűen túl okos és tettrekész ahhoz, hogy beérje napi három egészségügyi kiruccanással. Persze a korabeli Egyesületben is voltak néhányan, akik nem értettek egyet az elnök képviselte vezérelvvel. Richárd Strebel például nem csupán munkatenyésztést óhajtott, hanem az érdekes színkombinációkat képviselő braunschweigi változatból luxuskutyát akart csinálni, példaként az angolokra és a collie-ra hivatkozott. Strebel 1905-ös javaslatát az SV elutasította. Hogy helyes döntés volt? Nem akarom egyik fajtát sem a másik elé helyezni, de e két azonos munkaterületről indult pásztor- illetve juhászkutya mai populációja igencsak nagy különbségeket mutat teljesítmény és wesen szempontjából. Fontos, hogy megértsük: a különböző munkavizsgák és teljesítménybírálatok nem öncélú dolgok, hanem arra szolgálnak, hogy az adott fajta küllemi tulajdonságai mellett annak belső jellemzőit is fenntartsák. A munkatenyésztés tehát nem azt jelenti, hogy a tenyésztők állandóan világbajnok sportkutyákat vagy bűnözőket lebuktató kábítószer keresőket produkálnak! A hétköznapi kutyatulajdonos számára a munkakutya tenyésztés biztosítja, hogy a belső tulajdonságokat is ellenőrző tenyésztői munkának köszönhetően kölyökvásárlásnál bizonyos mérvű garanciát kap arra, hogy leendő kutyája az emberi hétköznapokba beilleszkedni képes, kiegyensúlyozott, kezelhető társa lesz.

Az SV szinte kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektetett a komoly tenyésztői munkánál nélkülözhetetlen származásellenőrzésre, hogy a későbbiekben már ismert vonalakkal dolgozhassanak a tenyésztők. Természetesen a törzskönyvbe kerülő első kutyák többsége ismeretlen származású volt, de utódaikat már egytől-egyig pontosan bejegyezték – a korabeli gyakorlattal ellentétben, mely csak a kiállításokon első, második vagy harmadik helyezést elérő kutyákat vette fel a törzskönyvbe. Ez a ma már magától értetődő gyakorlat akkor fantasztikus újítást jelentett a kinológiában! A másik, 1910-től bevezetett újítást követően a kutyákat csak saját tenyésztőjük kennel nevén vették fel a törzskönyvbe. Korábban gyakran a mindenkori tulajdonos kennel nevét viselték a kutyák, s ez az eredetellenőrzést meglehetősen nehézkessé tette.

A kívánatos fajtajegyeket magába foglaló standardet az Egyesület már megalakulásának évében, egy szeptemberi ülésen összeállította. Ugyanebben az évben már kiírták, kanok és szukák részére egyaránt, az Év győztes (Jahressieger) címet, de az igazi dicsőséget az jelentette, ha valakinek terelőversenyen sikerült nyernie. 1903-ban megjelent az SV saját újságja. Egyszóval minden adott volt egy sikeres fajta végleges kialakításához és fenntartásához. Az első törzskönyvekben a leggyakrabban felbukkanó kennel név a “von der Krone”; tulajdonosa Anton Eiselen. Az egyes törzskönyvi számú Horand von Grafrath több “Krone” szukával való párosítása számtalan Horand-vonal kiindulópontja. Horand egyik fia és a Morand Plieningen nevű szuka almából máris egy kiemelkedő kan született. A német juhászkutya tenyésztés számára igen jelentős többszörös bajnok Hektor von Schwaben. Hektor fiától és a Floral von Karlsruhe nevű szukától született Rolan v. Park (korábban Goldsteintal), aki testfelépítésében már az ideális munkakutya típust testesítette meg.

Az SV profi módon, napjaink marketing-technikáit megközelítő PR-munkával akadályozta meg a német juhászkutya munkanélkülivé válását is, mikor a mezőgazdaság fejlődésével egyre kevesebb juhászkutyára volt szükség. Már a probléma kialakulása előtt, a növekvő kutya- és taglétszám végett az SV vezetősége új feladatokat kívánt állítani kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkező fajtája elé. Hamar megtalálták azt a réteget amelynek mindennapi munkájához szüksége volt megbízható kutyákra: a rendőröket és a katonákat. Ezzel kezdetét vette az igazi szolgálati kutya története. A pásztorkodás megszűnésével fokozott propagandát végeztek minden olyan területen, ahol kutyák segítségére van szükség. Stephanitz a vadászok figyelmét is felhívta a fajta ezirányú képességeire. Dokumentumok bizonyítják, Oldenburg nagyhercege és a porosz herceg is német juhászkutyákkal vadászott.

Mindezek után magától értetődő, hogy a német juhászkutyák az első világháborúban is hatalmas szerepet vállaltak. Közel 9 millió ember halt meg 1914 és 1918 között. A háború áldozatául esett kutyákról nincsennek átfogó adatok, de azt tudjuk, hogy a német csapatok oldalán 7.000 kutya halt hősi halált – szinte – kizárólag német juhászkutyák. Többségük egyszerű, privát tenyésztőktől származott. A háború kezdetén szólították fel őket kedvenceik átadására. Mondani sem kell, hogy gazdáik soha nem látták viszont őket. A szanitéc kutyák kiképzését, a hadsereg költségén, az SV végezte. Ez a szolgálat szó szerint is hatalmas súlyt rótt a kutyákra, melyek a hátukra erősített táskákban az elsősegély-dobozon kívül teát, kávét, rumot, bort és csokoládét szállítottak a sebesülteknek. Egy korabeli újság a háborút követően megható találkozásról tudósít: egy münsteri veteránhoz a nyílt utcán hirtelen két német juhászkutya rohant oda, túláradó örömmel csóválva, hízelkedve a férfinak, aki hasonló felindultsággal viszonozta a kutyák kedvességét. A két derék jószág a háború alatt, egy csúnya novemberi napon, Oroszországban, egy mocsaras területen derített fel és mentett meg egy katonát – azt, akivel most békében újra találkoztak. Ôk hárman azon kevesek közé tartoztak, akik élve jutottak haza.

A háború után a háborús sérültek rehabilitációjában is résztvettek a német juhász kutyák. Életkép egy szanatóriumból: egy részlegesen megbénult beteg járógyakorlatokat végez a kertben, egyik kezében mankó, másikkal kezelőorvosára támaszkodva. A doktor mellett hűséges német juhászkutyája, Moritz Excelsior. A gyakorlatok során olykor már mankó nélkül sétálnak.

Egyszercsak az orvost telefonhoz hívják, betege minden segítség nélkül magára marad a kertben. Moritz azonban minden utasítás nélkül, hihetetlen helyzetfelismeréssel berohan a kórházba és kihozza a beteg mankóját. A történetet maga az orvos , dr. Dorlitz mesélte el Max von Stephanitznak. A világ első vakvezetőkutya – iskoláját 1916-ban, a német Oldenburgban alapították. A kutyák kivállóan teljesítettek, de az intézetnek nem volt elég pénze a további munkához. A megbízható vakvezető kutyák iránti igény azonban nem szűnt meg, így végre az SV szervezésében 1923-ban megnyílt a világ második vakvezetőképző iskolája Potsdamban. 1932-ben került ki az ezredik vakvezető kutya az iskolából.

Ez volt hát a fajta sokszintű múltja, de ez a sokoldalúság egyben a német juhászkutya jelene, és minden bizonnyal jövője is. Tökéletes családi kutyaként, eredményes sportkutyaként vagy éppen mint lavina-, mentő- (lásd a magyar Mancsot!), vakvezető- vagy kábító-szerkereső kutyaként szolgálja az embert. Minden olyan területen ott van, ahol csak elképzelhető egy négylábú segítsége.

Csau csau

2010-03-02T01:50:00.000-08:00

A fajta története, kialakulása

Aki csau- csau vásárlásra adja a fejét, elmondhatja magáról, hogy a világ egyik legősibb ha nem a legősibb kutyafajtáját vásárolja meg. Amikor angol tengerészek a XVIII. században hazavitték, megkezdődött a fajta eredete feletti találgatás. Az kétségtelen, hogy egy agyagszobrocska a Han dinasztia idejéből, kb. i.e. 150-ből már megjeleníti e kutyát. Tehát a fajta vagy helyesebben a csau-típus már több mint 2000 éve létezik, sőt sok szerző szerint még ennél is korábbra nyúlnak vissza a csau gyökerei.

Ezek a szálak valószínűleg Ázsia északi részére vezetnek vissza, honnan mongolok vitték magukkal Kínába harci kutya ként. Kínában terjedt el igazán és vált közkedvelt vadászkutyává és ínyencfalattá (a húsa egyébként több ázsiai országban még ma is csemegének számít).

Viselkedés és jellem

Tulajdon képpen rendkívül ellentmondásos sokak szerint igazi kutya tulajdonságokkal nem is rendelkezik. Aki azért szeretne kutyát, hogy legyen egy mindig bolondos jókedvű társa, aki ha a gazdi hazajön képes órákig körülötte ugrálni ne ilyen fajtát válasszon.A csau-csau igazi egyéniség. Bár gazdájához a maga módján ragaszkodik, azt ne várjuk el tőle, hogy ezt mindig ki is mutassa.

A gyöngédséget, cirógatást nem különösebben igényli. A szabadságot egyenesen elvárja. Csendes, zárkózott és sokszor közönyös kutya, gazdájának igazi próbatétel. Aki agility versenyen szeretné indítani leendő kutyáját inkább ne ezt a fajtát válassza. Makacsságát és önfejűségét félreértelmezve sokan butának degradálják le a fajtát, hogy joggal e azt mindenki döntse el maga…

Általános leírása:
Színe: vörös, fekete, kék, sárga, krémszínű, fehér. Szőrzete dús és egyenes a végtagok hátsó oldalán rendszerint világosabb árnyalatú.
Marmagasság: 48-56 cm (kan), 46-51 cm (szuka)
Súlya: 20-27 kg.

Bullterrier

2010-03-02T01:49:00.000-08:00

Méretét és vágott szemeit figyelve mintha egy békés kínai szerzetest látnánk kutyabőrben. A látszat azonban csal. Kis mérete ellenére óriási erő szunnyad benne. Kemény (de nem durva!) bánásmódot igénylő fajta.

A fajta története, kialakulása

A bulterriert a tizennyolcadik században, Angliában tenyésztették ki -mint a neve is mutatja- bullldog és terrier keresztezéséből. Az ezernyolcszázas évek végére további terrier fajtákkal keresztezve csiszolták külső és belső tulajdonságait, hogy elérje azt, amiért kitenyésztették. Gyors és harcias kutya lett a kutyaviadalok állandó főszereplője. Bár a kutyaviadalokat Angliában az ezerkilencszázas évek elején betiltották a fajta keménységéből sokat megőrzött.

Viselkedés és jellem

Napjaink bullterrierje kevésbé hasonlít harcos őseire; nyugodt természetű, hűséges kutya. Sajnos a tájékozatlan sajtó által szított harcikutya ellenes kampány egyik fő áldozata az angol bullterrier volt.

Furcsa külleme és az amerikai pit bull terrier nevével közös "bull" szócska a fajta nevében elég volt ahhoz, hogy az utca embere vérszomjas fenevadat lásson benne. Úgy látszik, a múltat semmi sem feledtetheti, a bullterrier egykori harcikutya mivolta még sokáig rányomja bélyegét a fajta sorsára, hiába telt el azóta egy egész évszázad.

Rendkívül bátor a félelmet nem ismeri, rámenős kutya. Harapása legendásan erős.

Ha egyszer valamibe vagy valakibe belekóstol sokszor csak feszítőfával lehet "rábeszélni" annak elengedésére. Erre a fajtára is jellemző az akaratosság, nem könnyen nevelhető. Egy bullterrier rengeteg szeretet igényel, így különösen megszenvedi a rossz gazdát.

A bullterrier vidám emberek vidám kutyája, és a tenyésztőknek mindent meg kell(ene) tenniük azért, hogy megvédjék a fajtát az olyan beteg lelkű emberektől, akik agresszivitásukat vagy feltűnési vágyukat akarják kiélni kutyájukban, netalán kisebbrendűségi érzésüket csillapítani.

Általános leírása:

Színe fehér vagy fehér alapon foltos, de egyéb szín és csíkozottság is előfordulhat.
Közepes termetű, zömök, nagyon erős kutya. Feje különleges formájú: hosszú, tojásdad alakú.
Marmagassága 40-50 cm
súlya általában 20-30 kg.

Boxer

2010-03-02T01:47:00.000-08:00

Viselkedés és jellem

A fajta története, kialakulása

Általános leírás:

Méret

A martól a könyök mellett a talajig mérve.
Kan: 57 - 63 cm
Szuka: 53 - 59 cm
Súly
Kan: 30 kg felett ( kb. 60 cm-es marmagasság esetén)
Szuka: kb. 25 kg (kb. 56 cm-es marmagasság esetén)

Szín

Amerikai cocke spániel

2010-03-02T01:38:00.000-08:00

Nagy szemek, megkapó tekintet, hosszú fülek és csodálatos szőrzet: az amerikai cocker spániel világszerte kedvelt, családi kedvencként és lenyűgöző kiállítási sztárként egyaránt. A cocker spánielek – nevüket minden bizonnyal az erdei szalonka nevű madárról kapták (angolul woodcock) – a XIX. század végén kezdtek elterjedni Amerikában. F.F. Pitcher New England-i tenyésztő 1882-ben importált az Egyesült Államokba egy Cloe II. nevű szukát. Tőle született a híres Obo II., akit az Amerikában nyilvántartott összes cocker spániel ősének tartanak. (Obo I. vagyis Obo, az angliai cockerek őse; 1879 júniusában született.) 1920-ra már alig akadt olyan cocker Amerikában, melynek ősei között ne szerepelt volna Obo II., azonban ezek a kutyák már jelentősen különböztek a brit tenyésztők által létrehozott cocker-típustól: új fajta volt születőben. 1930-ban az Amerikai Kennel Club még mindkét változatot egységesen cocker spánielként regisztrálta, azonban a különbségek már igen szembetűnőek voltak, különösen a fejformában mutatkozott jelentős eltérés. Az angol típust kedvelők 1936-ban külön klubot alakítottak, és deklarálták, hogy a két változatot nem keresztezik egymással. 1946 szeptemberében az AKC végül külön fajtaként ismerte el az angol és az amerikai cocker spánielt.
Angliába 1960-ban „tért vissza” a fajta, egy Hollandiából importált szuka személyében. Az Egyesült Államokból érkező további egyedek révén a „jenki” állománya gyorsan növekedett, s a fajta népszerűsége megközelítette az angol cockerét. 1968-ra a regisztrált példányok száma elérte azt a küszöböt, hogy a fajta külön Challenge Certifikate-t kaphatott a kiállításokon és ezáltal önálló fajtabesorolást nyert. Az Egyesült Államokban az amerikai cocker spániel rendszeresen a tíz legnépszerűbb fajta között szerepel.
Bár az amerikai cocker spániel kialakítása több évtizedet vett igénybe, a legfontosabb korszak mégis az 1940-es évek vége és az ’50-es évek eleje volt, az „aranykor”, ekkor történtek a legnagyobb változások, pontosabban ekkor váltak valóra a korábbi évtizedek elképzelései. Viszonylag újkeletű fajtáról lévén szó, az AKC még 1973-ban is módosította a fajtastandardet.
Az angol és amerikai cocker spániel közötti különbséget talán legjobban a kutyák fejformája és szőrzete tükrözi. Az amerikai cocker koponyája gömbölyű, a szemboltív határozott, a stop kifejezett. Az arcorri rész széles és mély; az arcorri rész és a koponya aránya egy a kettőhöz. A laikusokat leginkább a fajta egyik jellegzetessége, a szerintük „normális” spánieléhez képest túlságosan „nyomott” orr zavarja. Pedig az amerikai tenyésztők éppen ezeket a „csecsemőszerű” vonásokat kívánták hangsúlyozni: a boltozatos homlokot, a rövid orrhátat és hatalmas szemeket. Érdekesség, hogy a fajta egyik hazai tenyésztője is először kifejezetten rondának találta az amerikai cockereket, ma már azonban nem tudna meglenni nélkülük. A fajta másik specialitása, a csodálatosan dús és hosszú szőrzet azonban mindenkit elbűvöl. Nincs annál elegánsabb, mikor egy profin felkészített amerikai cocker megindul a kiállítási ringben és szinte úszik a levegőben. A könnyed, elegáns mozgás előfeltétele az elülső és hátulsó testrész egyensúlya. Az amerikai cocker alkata lehetővé teszi, hogy a lapocka és az elülső végtagok akadály nélkül kinyúlhassanak és felhasználhassák az erős és izmos hátulsó végtagok nyújtotta hajtóerőt. Ami a szőrzetet illeti, a fejen rövid és finom, a testen közepesen hosszú, annyi aljszőrrel, amennyi a védelemhez szükséges. A fülnél, a mellkasnál, a hasnál és a végtagoknál a szőrzet rojtozott, de csak annyira, hogy a test vonalait ne takarja el és a mozgást ne változtassa meg. A szőrzet szerkezete selymes, sima vagy enyhén hullámos, és lehetőleg olyan minőségű, hogy könnyen kezelhető legyen. Talán furcsának tűnik, de a túlzottan dús szőrzet sem kívánatos, hiszen akadályozza a mozgást és nehéz rendben tartani. Mint minden hosszúszőrű fajtánál, az amerikai cocker spánielnél is rendszeres szőrzetápolásra van szükség, ezzel mindenképpen számoljunk, mielőtt megvesszük. A rendszeres kefélés és fésülés, és a gyakori fürdetés mellett az amerikai cocker szőre 3–6 havonta nyírást és trimmelést is igényel. Erre most nem térünk ki bővebben, a témában a szakirodalom vagy a kutya tenyésztője nyújthat részletes felvilágosítást. A szőrzet mellett a szem és a szemkörnyék is rendszeres ápolást igényel. Nem kiállítási kutya esetén érdemes a has és a végtagok szőrzetét megritkítani. Ezzel nem vész el a fajta karaktere, de lényegesen könnyebb a kutya tisztántartása.
Az amerikai cocker spániel – eredetileg vadászkutya lévén – igen élénk, vidám, bátor és tettrekész kutya. Megnyerő, kedves viselkedésével és élénk, értelmes, megkapó tekintetével az egyik legelbűvölőbb kutyafajta. Mindig kész gazdája kedvére tenni, a gyerekek elválaszthatatlan barátja. Kiváló képességeit napjainkban is megőrizte, így vadászkutyaként vagy családi kedvencként is egyaránt kiváló társ. Az amerikai cocker mindenkit szeret és szüksége van az emberre, hogy boldog legyen. Könnyen képezhető, más állatokkal is jól kijön, azonban nagy hangsúlyt kell fektetni a megfelelő korai szocializációra, hogy barátságos társasági kutyánk legyen. Az amerikai cocker lakásban is tartható, bár ott is igen aktív, nem árt, ha kellőképpen foglalkozunk is vele. Olykor hajlamos a szükségtelen csaholásra; de tény, hogy kiváló jelzőkutya. Ha vadászkutyaként nem is tudjuk foglalkoztatni, az agility testileg és szellemileg egyaránt kiválóan leköti ezt az igen életvidám és állóképes kutyát.
Az amerikai cocker spániel várható élettartama 12–15 év. (Amerikai statisztikák szerint; nálunk talán valamivel rövidebb.) A szukák marmagassága általában 34–36 centiméter, a kanok 37–39 cm magasak. Az amerikai standard valamivel nagyobb méreteket engedélyez, mint az európai FCI fajtaleírás.