Kutya fajták

A tacskó azon "alapfajták" egyike, melyeket mindenki ismer. A sajnálatos csak az, hogy sokakban a tacskó név hallatán egy görbe lábú, kövér, az aszfalton az öreg nénikkel együtt totyogó négylábú képe jelenik meg, holott a tacskó egyike a legértelmesebb, legmozgékonyabb, legvidámabb fajtáknak. Nem véletlen, hogy a fajta ilyen hosszú időn keresztül képes volt fennmaradni.

Eredete a rövid lábú, hosszú hátú egyiptomi kutyákig vezethető vissza. Egy i.e. második évszázadból származó egyiptomi sziklasírban olyan ábrázolásokra bukkantak, melyen egy hosszú törzsű, rövid lábú szuka kutya látható, hegyes orral, lógó füllel. A neve Tekal volt. Ez a név mindenesetre nagyon hasonlít a tacskó német elnevezésére ami teckel. A tacskót szülőhazájában jelenleg Dachshundnak hívják, mely az ónémet Tachs (borz) szóból ered, ami az idők során Dachsra változott. Az első standardet 1879-ben adták ki, 1888-ban megalakult a Német Tacskó Klub is.

A tacskók jellemzése

Rendkívüli módon képes környezetében alkalmazkodni. Őrzi a házat, a gyerekekkel játszik, gazdájával vadászik, megnevetteti a családot, a lakásban, vagy kocsiban észrevétlenné képes válni. Olykor makacs és sértődékeny. Összességében szeretetreméltó, igazi társa az embernek. Aki ilyen kutyát választ társául fontos, ha figyelembe veszi a tacskó néhány jellegzetes tulajdonságát: a tacskó falkaállat! Az egyedül létet rosszul viseli, szinte folyamatosan igényli a vele való törődést, foglalkozást. A tacskó rendkívül értelmes. Nem egyszerűen arról van szó, hogy könnyen tanul, hanem valósággal gondolkodik. Legendákat mesélnek arról a tacskókról kiket az egész család dédelgetett mikor tüske ment a mancsába és éppen ezért a tüske kihúzása után még hetekig sántított (persze csak akkor, ha a gazdi látta)
. A tacskó családi kutyaként is bátor, rettenthetetlen, igen éber, így jó jelzőkutya. Játékos, kedves, gazdájához igen kötődő. Sokgyerekes családban, de egyedül élő nyugdíjasnál is jól érzi magát. Olyan országokban, ahol több munkahely is engedélyezi az alkalmazottaknak, hogy magukkal vigyék kutyáikat, a tacskó kedvelt "irodakutya", órákig elücsörög gazdája lábánál, senkit sem zavarva.

A tacskó mint vadászeb

A tacskó vadgazdálkodási, ezen belül a vadászati jelentősége óriási. A vadászkutyák közül a tacskók feladata a legösszetettebb. Munkába foghatók föld alatt és föld felett, mezőn, erdőben, vízen. Kajtatnak, cserkelnek, hajtanak, vérebmunkát végeznek, rókát ugrasztnak, fojtanak, vadat apportíroznak. Nincs szinte olyan vadászati mód, ahol a tacskónak ne találnánk munkát, amit maradéktalanul el is végeznek.

Általános leírás:

Marmagassága: 16-27 cm. Súlya: 3,5-9 kg. A tacskók méret-, szőr- és színgazdagságának köszönhetően minden bizonnyal mindenki megtalálja a neki tetsző változatot. A tacskót három méretben tenyésztik - a nagyságot a mellkas átmérője dönti el -, s a normálméretű, törpe és kaninchen tacskó is lehet sima-, szálkás- vagy hosszúszőrű.

Ezen kívül e fajta színgazdagsága is igen nagy: a tacskó lehet fekete cser jegyekkel, vöröses-sárga vagy éppen mahagóni, sőt ott van még a szálkásszőrűekre jellemző ún. vaddisznószín is. Ritkábban előfordul a csíkos vagy foltos színváltozat is. Egy biztos, akármilyen méretű és színű példányt is választunk, egy tacskóban hűséges társra találunk.

Figyelem! A tacskó mohó állat, könnyű tehát őket elrontani. Sajnos gyakran látni kövér, lusta, menni is alig tudó tacskókat. Az igazi "tacsi" viszont semmit sem szeret jobban, mint egész nap rohangálni…

 

A máltaira rendkívül hasonlító, olasz származású bolognai a középkorban alakult ki, s bár az észak-olaszországi Bologna városa után nevezték el, valójában inkább dél-olasz bichonoktól származik.

A fajtáról 1200 óta vannak feljegyzések, amelyek elôkelô, régi származását dokumentálják. Ezek bizonysága szerint a bolognai ugyanolyan szerepet töltött be az olasz reneszánsz uralkodók családjai és az arisztokrácia körében, mint a máltai, kiváltképpen a Mediciek, Gonzagák udvartartásában.

 szeretetre méltó, gyöngéd bolognai némileg tartózkodóbb, félénkebb, mint népszerûbb unokatestvére, a bicon frisé. Fehér, gyapotszerû bundája meleg klímaviszonyok közötti tartásra is alkalmassá teszi. Keresi és kedveli az emberek társaságát, s szoros kapcsolatot alakít ki gazdájával. Pajkos, játékos, könnyen kezelhetô ebecske.

Nagy elônye, hogy nem túl hangoskodó, nem ugatós. Idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan, ezért tenyésztôi szerint jelzôkutyának is alkalmas.

Kistermetû, négyzetes alakú, harmonikus felépítésû kutya. Koponyája kissé ovális, szeme viszonylag nagy, sötét okkersárga színû. Füle hosszú és lelógó, hosszú szôr borítja. Mellkasa eléggé mély, háta egyenes, fara széles, enyhén lejt. Farkát a hátára hajlítja. Szôrzete hosszú, pelyhes, nagyon sûrû; egyformán fedi egész testét, csupán az arcorri részen rövidebb. Színe hófehér, minden folt vagy árnyalat nélkül. A kanok marmagassága 27–30, a szukáké 25–28 cm. Súlya 2,5–4 kg.

A bichonok, e kis fehér szôrpamacsok megjelenése ne tévessze meg azt, aki ilyen kutyát választ magának négylábú társul. Még ha nem is vehetik fel a az északi fajták és a pásztorkutyák legendás állóképességével és szívósságával, azért igen jó fizikumú, kemény, állóképes kis jószágokról van szó. Különösebb gond nélkül elélnek 15 évig, s gyakran megérik a 18–20 évet is! Bár nagy távolságok megtételére nem alkalmasak, napi fél- vagy egyórás sétának igenis örülnek, sôt egyenesen elvárják. Azért ne fárasszuk ki ôket, az árthat nekik. A bichon a gazda távollétében is jól elvan magában. Nincs benne bosszúérzés, tehát nyugodtan magára hagyhatjuk, nem kell attól tartanunk, hogy hazaérve lakásunkat fölfordítva találjuk.

 A fajta története, kialakulása

 A négy ma létező svájci pásztorkutyafajta (berni pásztor, nagy svájci pásztor, appenzelli és entlebuchi) közül egyértelműen a berni pásztor a legnépszerűbb, jóllehet ezt a fajtát sem sorolhatjuk a túlzottan elterjedt népszerű fajták közé.

 A legenda szerint a római légiókkal együtt érkezett Svájcba. Itt keveredett a helybéli pásztorkutyákkal létrehozva a svájci pásztorkutyát. A XVIII, XIX. Századra a bernit olyannyira kiszorította a látványosabb megjelenésű bernáthegyi, hogy a fajta majdnem kihalt. Az utolsó pillanatban egy lelkes berni polgár kezébe vette a fajta sorsát. Néhány a távolabb eső völgyben fellelt még romlatlan, tiszta fajkutyákat összegyűjtötte. Áldozatos munkájának köszönhető, hogy a fajtát 1904-ben bejegyezték a Svájci Kutyatörzskönyvbe, mint első "Dürrbachi" kutya. Néhány évvel később aztán a fajtát Berner Sennenhundnak nevezték el.

És, hogy milyen mentalitású a berni pásztor? Ez az a fajta, aminél rossz tulajdonságokat nem igen lehet találni.

 E kutyák értékét évszázadokon keresztül kizárólag a használhatóságuk határozta meg. Ennek vetettek alá mindent, és a szigorú szelekciónak köszönhetően a fontos tulajdonságok egyre mélyebben rögződtek a fajtában. A fajta még ma is őrzi a jó parasztkutya jellemzőit. Területét, gazdáját ösztönösen védi, erre nem kell tanítani. Ha idegen érkezik a házhoz, figyeli, hogyan fogadja a gazda és ennek megfelelően reagál ő is.

 Nem ugatós vagy vad, de határozott és félelmet nem ismer. Nem egygazdás, inkább igazi családi kutya. Rendkívül intelligens és könnyen kezelhető. Manapság a bernit legtöbben társként, hobbikutyaként tartják, de fontos, hogy érezze szükség van rá. Ne hagyjuk unatkozni, szereti a társaságot, szeret mindig ott lenni, ahol történik valami. Akkor a legboldogabb, ha a családdal elmehet kirándulni, nyaralni.

Színe: hármas színű, fekete-vörös-fehér. Marmagassága: 64-70 cm (kan), 58-66 cm (szuka). Súlya: 35-50 kg. 

Három évszázad alatt a bernáthegyik közel 3000 ember életét mentették meg és váltak méltán elismert hegyi mentőkké. A hegyek úthálózatának kiépülése, a mentőszolgálat korszerűsödése jórészt (nem teljesen) feleslegessé tette életmentő munkájukat, így ma inkább, mint jószívű házi óriások örvendenek népszerűségnek.

A Hospice du Grand Saint Bernard nevű kolostor Európa egyik legrégebbi és legmagasabban fekvő, emberi települése. Az itt húzódó hágó évszázadokon keresztül az egyik legforgalmasabb hadi út és közlekedési átkelőhely volt Észak-Olaszország és Franciaország között, Svájcon keresztül. Az átkelés különösen télen bizonyult veszélyesnek. Nem voltak ritkák a szerencsétlenségek, az utazókat éhínség, vihar és lavina fenyegette. Nos ebből a környezetből indultak el a világhírnév felé azok a hatalmas, tömött bundájú, gyönyörű állatok, amelyek a szerzetesekkel együtt, életük kockáztatásával siettek a hóviharban eltemetettek fölkeresésére, segítségére.

Két ország tenyésztői sokáig vitatkoztak azon, hogy az angol, vagy a svájci vonal legyen az irányadó, végül valamennyi meghívott elfogadta és elismerte a fajta svájci jellegét és itt állapították meg a standardet. A svájciak tehát teljes joggal tarthatják nemzeti kutyájuknak ezt a tanulékony, jóindulatú fajtát.

Akit a bernáthegyi úgy látszik, hogy nem szeret, azt tényleg utálja. S ha netán az közeledni akar, vagy bizalmaskodni, akkor keményen lép föl vele szemben. És erre a reakcióra a rossz ember bizton számíthat, hiszen a bernáthegyi érzelmei mindig stabilak. Kitartóan gyűlöl és kitartóan szeret. Kedves kőszikla. és Őrökösen mosolyog azokra akiket kedvel. Nevelése, kiképzése közben igazi hegyi masztiffal való bánásmódot igényel. A parancsokat először úgy kell kezdeni, hogy légy szíves! Gyerekekkel szemben végtelenül béketűrő, és pompás házi kedvenc, feltéve, hogy elegendő mozgástere van, a mozgásban nem korlátozzák és ennivalóban sem szenved hiányt.

Színe: vörös és fehér. Marmagassága 70-85 cm (kan), illetve 65-75cm (szuka). Súlya: 50-80 kg.

A boxerek erős idegzetű, öntudatos, nyugodt és kiegyensúlyozott állat. Lénye a legnagyobb fontossággal bír és a leggondosabb bánásmódot igényli. A gazdájával és az egész házzal szemben tanúsított ragaszkodása és hűsége, őrző-védő ként mutatott ébersége és rettenthetetlen bátorsága régóta híres:

ártalmatlan a családban, de bizalmatlan idegenekkel szemben. Játék közben derűs, barátságos vérmérsékletű, de komoly helyzetben nem ismer félelmet. A "falkán", azaz a családon belül, mindenkivel szemben nyílt, barátságos. Bohém, örökké játékos, néha már-már szertelen lelkivilága, lehengerlő, sokszor túláradó szeretetnyilvánításoktól sem mentes stílusa előbb-utóbb a legmorózusabb, legenerváltabb embereket is megindítja.

Az alárendeltségre való hajlandóságának, vakmerőségének és bátorságának, természetes keménységének és szaglásának köszönhetően könnyen kiképezhető fajta. Igénytelensége és tisztasága miatt egyformán kellemes és értékes a családban őrző-védő vagy munkakutyaként. Jelleme becsületes, nem hamis és alattomos, előrehaladott korában sem.
Gyorsan alkalmazkodó, csendes, kiegyensúlyozott. Nem ugatós, többnyire hetekig a hangját sem hallani.

A kelták is rendelkeztek már a római megszállás idején nehéz, nagyméretű harci kutyákkal. Ezt a fajtát használták a vaddisznók és medvék vadászatához is. Alkalmazásuk szerint kisebb, vagy nagyobb termetűek voltak. A nagy kutyát, főként Németország északi részén és Lengyelországban a nagyvadak vadászatánál, míg az Alpok erdős, északi szegélyén a kis, bikatépőket alkalmazták inkább, mivel közepes mérete miatt
mozgékonyabb volt. Ez a típus tekinthető a jelenlegi boxereink közvetlen ősének.

 

A martól a könyök mellett a talajig mérve.
Kan: 57 - 63 cm
Szuka: 53 - 59 cm
Súly
Kan: 30 kg felett ( kb. 60 cm-es marmagasság esetén)
Szuka: kb. 25 kg (kb. 56 cm-es marmagasság esetén)

Sárga vagy tigriscsíkos. A sárga különböző árnyalatai fordulnak elő a világossárgától a sötét szarvasvörösig, de a közepes színezetűek a legszebbek. Mindkét színnél megengedhetőek szimmetrikusan elhelyezkedő fehér jegyek, de ezek a test felületének egyharmadánál nagyobb területre nem terjedhetnek.

A cairn terrier igen régi skót fajta; éppenséggel az igazi hegylakó. Mégis a rokonságból ezt a fajtát ismerte el utoljára hivatalosan a Kennel Club. A cairn terrier kialakulása elsôsorban Skye szigetéhez kötôdik, így nem csoda, hogy 1910-ig rövidszôrû Skye terriernek is hívták. Ma használatos elnevezése szülôföldjének sziklás vidékeire utal, pontosabban a cairn szó olyan kôrakást, kôhalmot jelent, mely síremlékként vagy határkôként szolgál. Érdekes, hogy sokáig a brit „stone” (szó szerint kô) mértékegység volt a standard szerint a cairn terrier kívánatos testsúlya, mely 14 font, ráadásul a fajta színei között a kôszikla minden árnyalata megtalálható. Az egyik legkorábbi feljegyzés 1436-ból maradt fenn, John Lesley-tôl, aki a fajtát rettenthetetlen, gyors, kemény vadászkutyaként írja le, melynek barlangokba és kotorékokba kellett bemásznia, hogy akár a borzot is megölje. Az emberrel szemben viszont barátságos és vidám kutyának ábrázolja Lesley a cairn terriert. Egy ilyen kutya gazdája, napjainkban sem feledkezhet meg arról, hogy vadászkutyája van, amely minden adandó alkalmat megragad, hogy szenvedélyét kiélhesse, hacsak nem kötjük le valamilyen más feladattal. Ha egy cairn terriert nem terhelünk kellôképpen fizikailag és szellemileg egyaránt, könnyen az idegeinkre mehet. Nem alaptalanul alakult ki az a vicc, hogy a terror a terrier szóból ered.

De visszatérve a fajta történetéhez, a cairn-hívek szerint nem kétséges, hogy a westi egyszerûen csak egy kifakult cairn terrier, melyet néhány skót klán kezdett el szelektáltan tenyészteni, mert megtetszett nekik a fehér színváltozat. Skócia terrierjeit 1873-ig egyszerûen skót terriereknek hívták, ezen belül két csoportot különböztettek meg, a Dandie Dinmont és a Skye terriereket. Utóbbiak közé tartozott a skót, a west highland white és a cairn terrier. 1908-ban végül külön részt nyitottak a törzskönyvben a westiknek, de 1924-ig a Skye, a cairn és west highland white terriereket még mindig keresztezték egymással, a fehér cairn almot westiként, a színes westi almot cairn terrierként törzskönyvezték. Jelenleg a standard különbözô krémszíneket illetve a búza, vörös, szürke és szinte fekete különbözô árnyalatait engedélyezi, a tiszta fekete vagy fehér és a black and tan tilos. Ami a méretet illeti, napjaink cairn terriere 28–31 cm illetve 7–10 kg.

A fajta atyjának Martin MacLoad of Drynock kapitányt tartják, Skye szigetérôl. MacLoad nagy sportember és szenvedélyes vidravadász volt a századforduló tájékán. Falkányi ezüst színû rövidszôrû skye terriert tartott negyven éven át, mígnem 1854-ben Kanadába emigrált. A Drynock-kutyákat Mr. John Macdonald tenyésztette tovább, a Bridge of Ose kennel tulajdonosa, szintén Skye szigetén. Macdonald úr a kastély vadôre volt, a MacLeod of Macleod klán szolgálatában, több mint 40 éven át. 1917-bôl származó levelében azt írja, az elmúlt 70 évben ô és testvére Drynock-kutyákat tartottak.

A modern cairn terrier kialakulásában Alastair Campbell és Mary Hawke játszották a legnagyobb szerepet. Az ô kitartásuknak köszönhetô, hogy 1910-ben a Kennel Club hivatalosan is elismerte a fajtát és 1912. május 29-én külön regisztert nyitott a cairn terriernek.

A fajta történetének legjelentôsebb kutyája 1933-ban született: Eng. Ch. Splinters of Twobees. Kiállítási karrierje során nyolc CC-t nyert, de ami még fontosabb, mint kiváló fedezô kan óriási szerepet játszott a mai típus megszilárdításában. Splinters napjaink számtalan gyôztes kiállítási és tenyészkutyája törzskönyvén megtalálható.

Az Egyesült Államokban Mrs. F. Price és Mrs. Rodgers honosították meg a fajtát, Mrs. Price importálta az elsô cairnt 1913-ban. 1917-ben a Cairn Terrier Club of America már elismert tagja az AKC-nek. A fajta amerikai fôszereplôje Eng. Ch. Redletter McRuffie volt, akit a kanadai Betty Hyslop importált. McRuffie Splinters-unoka volt, Walter Bradshaw tenyészetébôl. Ô és leszármazottjai, Ch. Cairnwoods Quince és Ch. Cairmar Fancy Dresser örökre bevésték nevüket a fajta újvilági történetébe, hiszen alig találni olyan kutyát, melynek törzskönyvén ne szerepelnének.

 

Ami Európát illeti, Németországba például a huszas évek végén érkezett az elsô cairn terrier. 1928-ban látott napvilágot az elsô alom, azóta a fajta népszerûsége és populációja egyre nô, 1997-ben 239 alomban 948 kölyök született. A fajta olyannyira kedvelt, hogy még egy kutyás krimi fôszereplôjeként is találkozhatunk a cairn terrierrel. Heike Westermann „Futterneid” címû könyvének fôszereplôje Simone Lorenz és Weezle nevû cairn terriere.

A cairn terrierek egyik legnagyobb fegyvere a kedvességük, mellyel igen sikeresen képesek ellenállni gazdájuk nevelési próbálkozásainak. Ezért már kölyökkorban tudatosítani kell a kívánatos és a nem kívánatos magatartást. Mivel méretéhez képest a fajta mozgásigénye igen nagy, már csak a séták miatt is nagy hangsúlyt kell fektetni a gondos nevelésre. Mint vadászkutya, könnyen rászokhat a nyúl- vagy madárhajtásra, mely akár bicikli- vagy mopedüldözésbe is átcsaphat, így például a behívás parancsot minden szituációban teljesítenie kell kutyánknak, különben a sétáltatás életveszélyes szerencsejátékká válhat. De nem csak fizikailag, szellemileg is kihívások elé kell állítani egy cairn terriert, ez gazdának és kutyának egyaránt szórakozást jelent. Nyomkövetés, apportírozás, agility – rengeteg a lehetôség. Aki egy cairn terrier mellett dönt, vidám, mindig tettre kész társat választ. Ez a fajta története során szinte alig változott, nemcsak természetes megjelenését, igazi terrieres temperamentumát is megôrizte. Toto, a legismertebb cairn terrier – Dorothy kutyája az „Óz, a nagy varázsló” címû mesefilmben – hûséges társa kis gazdasszonyának, akit rettenthetetlenül védelmez minden veszélytôl; tipikus cairn-magatartás.

A cairn terriernek nincs éppen magas ingerküszöbe idegen kutyákkal szemben, tehát ha ivaréretté válik, fennáll a veszély, hogy fajtársaival szembeni toleranciája a nullával lesz egyenlô, fôleg hasonló nemû egyedek esetén. Ezért egy cairnt nagyon jól kell szocializálni, a legjobb, ha olyan kutyaiskolába visszük, ahol vannak külön kölyökcsoportok, kölyökfoglalkozások Nem éppen kellemes, ha minden kutyasétáltatás csak idegeskedéssel telik, hogy morgó kis szôrcsomónk mikor botlik egy olyan nagytestû kutyába, aki komolyan veszi verekedésre való felhívását. Ha a cairn terriert más állatokkal akarjuk együtt tartani, azokkal is kell felnônie. Mivel vadászkutya, habozás nélkül öl meg tyúkot, nyulat vagy egyéb kisállatot. Meg lehet próbálkozni a békés együttéléssel, de azért teljesen nyugodtak sohasem lehetünk. Macskákkal viszont általában elég jól kijönnek, ha kölyökkortól hozzá vannak szoktatva. Emberekkel szemben normális esetben igen barátságosak, sôt tolakodóak tudnak lenni.

A cairn terrier azokhoz a drótszôrû kutyákhoz tartozik, melyek a szükséges minimális ápolás mellett nem vedlenek. Sûrû, puha aljszôre van és durva, hosszabb fedôszôre. Néhány havonta, a szôrzet állapotától függôen, ki kell trimmelni az elhalt szôröket. Már kölyökkortól szoktassuk ehhez a kutyát. Ha elhanyagoljuk a trimmelést, szegény jószág elhanyagolttá válik, s emiatt idôvel kis csomókban elvesztheti a szôrét. A kutyát nyírni nem szabad, mert a szôr túl puhán nô ki újra. Ollót csak a mancsoknál használjunk. A mancs körüli és a talppárnák közötti gyorsan növô szôrt gyakran kell lenyírni Egy cairn terriert fésülni maximum hetente egyszer kell. Házi használatra mindenki képes megtanulni a trimmelést, de ha kiállítani is akarunk, kezdetben bízzuk profira kutyánk felkészítését. A cairnt úgy kell bemutatni, hogy a kutya megjelenése természetes maradjon, híven tükrözve igazi lényét.

Szeretetreméltó, alkalmazkodóképes és mindig jókedvû – ilyen egy igazi társ, azaz egy igazi Cavalier King Charles spániel. Ráadásul a kis királyfi elôkelô származással is bír, nemes nevét I. Károly (1600–1649) és II. Károly királyoktól (1630–1685) kapta. Mindkét uralkodó, apa és fia, olyannyira imádták a kis Charlie-kat, hogy a kutyák még a parlamentbe is beléphettek és állami fogadásokon is részt vehettek.